„Biztos megmérgeztek!” – gondolta J. Károly, mikor még délutánra sem múlt el a reggeli émelygése. Csak üres teát ivott, a villamosról is két megállóval korábban leszállt. Nem volt nála reklámszatyor arra az esetre, ha mégis ki akarna jönni, ami be se ment, és az aktatáskáját sajnálta volna összerondítani.
A konzervekre már régóta gyanakodott. Főleg mióta elolvassa, mi minden kerül a dobozba, és a konzerv nevén kívül a felét sem érti, mégis megeszi. Így jár az, aki sajnálja a pénzt a menüre. Viszont ott még azt sem írják ki, hogy mit tesznek a tányérba, az étel nevén kívül.
Konzervet már napok óta nem evett, a terhességet is kizárta, mert egy Károlynál ez lehetetlen. Egy Dezsőnél is, hiába Izabella. Mikor egy magazinban olvasta, hogy a költő teljes neve Kosztolányi Dezső István Izabella volt, azt hitte, hogy a világ már akkor elkezdett megőrülni, a cikkben azonban rábukkant a magyarázatra is: mindkét keresztszülőjének a nevét megkapta anyakönyvileg. Az ugyan örömmel töltötte el, hogy őt nem J. Károly Károly Karolának hívják, tudniillik Károly és Karola volt a neve a keresztszüleinek, pedig nem is beszéltek össze.
Inkább a rossz levegő miatt lehet hányingere, de azt nem tudja eldönteni, hogy a kinti vagy a benti miatt-e. A kinti szmog ellen is véd a maszk, nemcsak a vírus ellen. A bentit már megszokta, de ha szellőztet, bejön a szmog, a saját lakásában pedig nem fog maszkot viselni.
Pedig biztos, hogy megmérgezték! Ha nem a levegővel, akkor a légkörrel. Persze, nem a troposzférára gondol, már ha jól emlékszik még a földrajzkönyvre, hanem a munkahelyire. Az a sok panaszkodás, amit mindennap végig kell hallgatnia, nem tesz jót az egészségének, de a többiek meg abba betegednének bele, ha nem panaszkodhatnának. J. Károly hiába is panaszkodna, őt úgysem hallgatná meg senki.
Azt sem zárta ki, hogy valaki folyton rosszat gondol róla, és a gondolataival mérgezi. Hallott már ilyenről, az egyik ismerősének az ismerősét az asszony zsörtölődése mérgezte meg. De nem volt rá bizonyíték, a boncolás sem mutatta ki. Ő csak az osztályvezetőről szokott néha rosszat gondolni, de az osztályvezető láthatóan szinte kicsattan az egészségtől. J. Károly nem tudott egyetlen ellenségéről sem, aki szeretné megmérgezni a gondolataival.
Akkor a tévé lehet az oka. Egyszer azt mondta a rádióban a pszichológus, hogy ahány tévé van a lakásban, annyi magány van a családban. A nappaliban és a hálószobában, a nagyfiú és a kamaszlány szobájában is van külön tévé vagy számítógép, s az emberek nem beszélgetnek egymással, hanem a képernyőt bámulják.
Neki két tévéje van, de csak az egyiket nézi, egyszerre, ugye, nem lehet mindkét szobában, és miért ne nézné legalább az egyik tévét, mert Karcsival, a teknősével nem tud beszélgetni. Még azt sem mondhatja el neki, hogy hányingere van, de nem miatta, hanem azért, mert megmérgezték.
Honnan került belé tehát a méreg?
Elkeseredésében otthon leült a konyhaasztalhoz, azzal a szándékkal, hogy kiírjon magából minden sérelmet egy kockás füzetbe. Előbb azt fontolgatta, hogy a város szélére bandukol, ott jól kidühöngi magát, ott nem látja senki, aztán mégis a kockás füzet mellett döntött.
Azt hitte, tele fogja írni, mert az elmúlt évtizedekben sok fájdalom felgyülemlett benne. De végül csak ennyi került a füzetbe: „Nem vagyok megelégedve a körülményeimmel.” Sejtette, hogy sok lesz a dolga. Mert az émelygése csak akkor fog elmúlni, ha ő maga is tesz valamit a körülményei jobbra fordulásáért.
(A szerző irodalomtörténész)
