Kibillent lélek

„Hát mitek van, s mit hoztok annak helyébe, amit el akartok vinni?” Jó dolgotokban nem tudjátok mit csináltok? Feladjátok a szabad szellemi életet, amelyet nem tudott megtörni sem a nemzeti-, sem a nemzetközi szocializmus? Feladjátok a világnézeteteket és a hiteteket? Térdre ereszkedtek hazugságok, ostobaságok és természetellenes frivolságok előtt? Feláldoznátok a jövőt, az országot, Európát megalapozatlan hóbortok, tudatos elvetemültségek oltárán?

Miként kétszáz és száz éve is megtette a csőcselék, eszeveszett káromlás, trágárság piszokárjába hemperegnétek? Csak mert túl régóta van béke, fejlődés, túl jó dolgotok van? Hát nem lehet kordában tartani az emberi indulatokat, irigységet, hatalmi vágyakat? Valakik mindig – újra és újra – hozzáfognak, hogy leigázzák a nemzeteket? Ideológiákkal, amelyek mindegyike az erkölcs leromlásához vezet, mert uralomra, hegemóniára, kizárólagosságra törekszik.

Fegyverrel, propagandával, pénzzel. Ha nem lehet fegyverrel külpolitikát csinálni – értsd, hódítani –, majd csináltok gazdasági eszközökkel? Nem új keletű gondolat ez, éppenséggel német ötlet még a Hitler előtti időkből. Stresemann külügyminiszter fogalmazta meg. Mibe fog ez kerülni az utódainknak, ha mi meg nem akadályozzuk? Mert végeredményben nekünk kell most megőrizni mindazt az alapot, ami jó, ami emberi és szabad, azaz humánus és demokratikus, ami az emberiséget előre viszi.

A mi felelősségünk, az 1956 utáni évtizedben született generációé, hogy teret adunk-e újra a zsarnokságnak vagy a káosznak. Mindkettő csak pusztuláshoz és szenvedéshez vezethet. Megkérdőjelezhetetlen tanulsága ez az emberiség történelmének. Az utópia öl, amely a rendet az egyéniség maga alá temetésére építené. Nem mindenki gondolja így.

A zsarnokoskodás egyes elemei már ma is tapasztalhatóak Európában, s vannak, akik a saját ideológiájukat (ami mögött mindig hatalmi vagy anyagi vágyak vannak) zsarolással, kényszerítéssel, csalással, végső soron erőszakkal is érvényesítenék. Vannak olyanok is, akik a káoszt alkalmas eszköznek tartják az utópisztikus vágyaik kielégítését szolgáló új rend megteremtésére. Hazardőrök ők. Ilyen volt Lenin is, Hitler is, nálunk Kun Béla, Szálasi Ferenc, Rákosi, Kádár is. Mivel mi csak egészen kis részei vagyunk a nagy európai és világjátszmáknak, természetes, hogy a mi hazardőrjeink a nagyok emlőin nevelkednek, és a nagyok támogatását élvezve érvényesülhetnek csak.

Attól, hogy ez természetes, még éppen olyan elvetemült, mint a muszkavezetés vagy a Bach-huszárkodás volt a 19. században. S hogy akad bőven ma is hazardőr Európában és itt Magyarországon is, s ezek érdeke azonos, legfeljebb kiábrándító, de nem meglepő. Mindig akadt, s valójában nem is lehet másként. Az emlők itt a lényegesek, az ideológiák csak jelmezek. Voltak persze, akik „lemaradtak”, de a veszélyesebbek így lettek a proletár internacionalizmus kommunistáiból a globalizmus dúsgazdag nagytőkéseivé. Ők azok, akik a békét mindig háborúval kezdenék.

A történelmi esélyt, hogy ne így legyen, már elszalasztottuk. Mondhatnák, hogy az én generációm szalasztotta el. Akkoriban – a „szocialista világrendszer” összeomlásakor –, huszonnyolc–harminc éves voltam. A direkt politikától távol tartottam magam, ahogy azóta is. Mostanában elgondolkodtam: lehetett volna másként? Közvetlen kollégáim közül hárman is az MDF meghatározó, jelentős személyiségei voltak – Szabad György, Für Lajos, Gergely András –, hogy csak a már eltávozottakat említsem, de senki nem hívott.

A másik oldalon, az MSZMP–MSZP átlényegülésben fontos szerepet betöltők is ott voltak. Ők sem hívtak. Az SZDSZ-nek nyomát sem láttam, pedig ott volt! De mennyire. Az ELTE ÁJK-n dolgoztam – könyvtárosként –, amikor a Fidesz megalakult. Nem tudtam róla. Pártay Tivadarral készítettünk interjút a feleségemmel, szó sem volt róla, hogy a kisgazdapárt újra működni fog. Most már felelősséget érzek magamban az elszalasztott lehetőségért. Nagy szerencse, hogy akkor néhányan azért elindultak, és vállalták a direkt politikai küzdelem ódiumát.

Mindennek a lényege nem más, mint hogy a generációnk felelőssége most is közös. Mert – nagyjából és egészében-, ez a generáció van ma meghatározó pozícióban politikában, gazdaságban, kultúrában, tudományos életben. Minden vonalon. Kormánypárton, ellenzékben, szakmai életben.

Ennek a generációnak a feladata tehát, hogy mindent megtegyen a legnagyobb áldás, a szabadság és a béke megőrzéséért. Patetikus, nagy szavak ezek, de nem adhatom alább. Veszélyben ugyanis a szabadság és veszélyben a béke. Azért van veszélyben a szabadság, mert nincs béke. Nincs béke a lelkekben. Mert újra felütötte a fejét a békétlenség. Tömeges méretekben. Kibillentették a lelkek nyugalmát. Kár lenne tagadni, hogy ez kritikus méreteket ölt. Pedig a lelkek nyugalma a legfontosabb záloga minden életnek, fejlődésnek, hitnek.

A lelkek nyugalma a forrása szeretetnek, erőnek, s ha itt az idő, a méltóságteljes elnyugvásnak. A nyugalmából kibillent lélek magányosan, kapzsiságtól, önzéstől megkísértetten bolyong a földi létben. Áldozatává válik a legelvetemültebb önzésnek: a természettől való eltévelyedésnek. Az emberi élet elpusztítása, a természet pusztítása, az élet pusztítása, az élet tagadása.

A lélek nyugalmának kibillentésére a legveszélyesebb eszköz a szabadság és az élet szembeállítása. Pedig nincs életellenes szabadság. Amelyik szabadság az élet ellen szól, az már a káosz, de leginkább a háború szava. És mindazok után, amin az emberiség átment, nincs már mentség a háborúra. Talán azt hiszik a mai békétlenkedők Brüsszelben, Berlinben, Washingtonban (s majd reakcióképpen Pekingben, Moszkvában, Teheránban), hogy elég lesz a szavak korlátozása, vagyis a cenzúra, elég lesz a gazdasági nyomás, a pénzügyi kényszer, az embargó, a kvótavilág? Nem lesz elég. Ölni kell majd, és nem csak képletesen. Ahogy öltek és ölnek a közelmúltban és ma is a Közel-Keleten, Észak –Afrikában, Afganisztánban, s bizony a terroristák vagy megvadult dühöngők akár a szomszéd utcában is.

Nagy teljesítménye lenne a mi generációnknak, ha felismerné és meg is büntetné a jövő háborúinak okozóit. Lefogná a kezüket. Ha nem is akasztófával, börtönnel, de izoláló megvetéssel. Ezt a megvetést még most – talán – ki is lehet mutatni konkrét formában, választásokon, beszélgetésekben. Ma már Franciaországban, Németországban és még az ezeknél sokkal nagyobb hatalmú Luxemburgban is bátorság kell ehhez.

De még észhez lehet térni. Hátha az elvakított követők közül is sokan szívükre teszik kezüket, s megkérdik, tényleg ezt akarom? Kik hirdetik itt az igét? Kik ezek? Akik jó dolgukban megint Európa ideológiai alapú egyesítéséért szervezkednek, feledve, hogy ilyen egység csak erkölcsi alapon létezhet. Akik veszélyeztetik a békét.

Akik létüket is megkérdőjelezve rátámadnak a nemzetekre, akik elvennék e sokrétű közösségek szuverenitását, akik ráerőltetnék saját akaratukat, felfogásukat a rendről, szépségről, jóllétről az emberekre, akik korlátoznák a tudományt, keretek közé szorítanák a művészeteket, akik megfosztanának minket a hazánktól, a nyelvünktől is, akik a családot, a gyermeket támadják, a munkát, tehetséget támadják – kvóták! –, a természetet támadják, hagymázas jelszavaikkal, talpig zöldben, s általa az Istent támadják. S akik ezeken az emlőkön nevelkedve és táplálkozva kiáltoznak összevissza. Vagy ostoba tudálékossággal frázisokat ismételgetnek, máshol dühhabokat árasztanak.

Hát mit akartok? Miért hiszitek, hogy a lélek nélküli gazdasági és abból fakadó hatalmi érdekek határozhatják csak meg a közéletet, a társadalom fejlődését? Miért hiszitek, hogy a tudomány és a művészet lélek nélkül létezhet? Elsorvasztja, leszűkíti az élet értelmét az effajta hitetlenség.

Szép, régi, 1926-ból való kérdés, Székesfehérvár püspöke tette fel akkor. „Hát mitek van, s mit hoztok annak helyébe, amit el akartok vinni?”

(A szerző történész)