A mosolyról

Az „univerzális” gesztust a primitív törzsektől a tanult emberekig mindenütt jól ismerik, és az arc legerősebb gesztusaként értelmezik. A tudósok szerint ez a különleges gesztus bizonyos kémiai anyag, az úgynevezett endorfin kiválasztását indítja el a szervezetben, amely enyhe eufóriás érzést okoz. S ha a világ bármelyik pontjára utazunk, bármikor találkozhatunk furcsa élethelyzetekkel, amelyek mosolyra késztetnek bennünket.

Lássunk egy példát. II. Szent János Pál a Vatikánban megáldott egy Jan Lawrick nevű londoni orvost, aki tolószékben fogadta a pápai áldást. Néhány pillanattal később, a jelenlévők megrökönyödésére az orvos hirtelen felállt, kikelt a tolószékből, és elsétált. Lawrick később elmagyarázta, hogy mi volt az, ami mások szemében csodának tűnt: „Fáradt voltam – mondta –, és leültem egy üres tolószékbe. Hirtelen egy apáca termett ott, eltolt onnét, és mielőtt még bármit mondhattam volna, a pápa megáldott.” A magyarázatot követően csupa mosolygós apáca vette körül az orvost…

A mosoly valóban sokféle. Lehet a hatalom jele vagy ékszer, varázslat, simogató napsugár, energiaátvitel, világnyelv, ajándék, fény, erő, tőke, titok, egyenértékű a halkan kimondott szóval és pillantással, kulcs egy másik emberhez, gratis adható és kapható, lánc­reakciót indíthat el, erős lélek nyoma az arcon. Szobotka Tibor találóan írja: „Mit árul el az ember arca? Azt, amit a szavai: hogy más. Mindenki mást mutat, mint ami.

Álmukban árulják csak el az emberek néha igazi arcvonásaikat. Talán azért alszanak éjjel, amikor sötét van.” Emlékeztetni szeretnék a politikusok kézfogásaira, amikor kötelező a mosoly. De aki egyfolytában mosolyog, az valamit titkol. Einsteinről mondják, hogy amikor egy főiskolás lány a relativitás definícióját kérte tőle, így szólt: „Egy óra a kedves ölében egy perc; egy perc a forró kályha tetején egy óra. Ez a relativitás.” És mosolygott hozzá.

Akad aztán olyan ország, amelynek védjegye a mosoly. Ilyen ország Thaiföld, ahol a mosoly több jelentéssel bír. A thaiok mosolyognak, ha boldogok, de akkor is mosolyognak, ha zavarban vannak. Néhányan pedig pénz reményé­ben teszik. A thaiok szinte sohasem mutatják ki, hogy dühösek. S ha mégis, akkor annak szokatlan súlya van. A mosoly együtt jár a hagyományos thaiföldi üdvözlési formával, amit wainak hívnak, és a fejükkel biccentenek hozzá.

Minden mosoly mögött relatív tartalom rejtőzik, de a legszomorúbb mégis az, ha már nincs kedvünk mosolyogni. Gyakran van erre példa napjainkban, amikor az önmagából kifordult világ, az erőszak vagy a pandémia híreiről hallunk. Egyre inkább az az érzésem, hogy az Isten már levette a kezét az emberről, és hagyja, hogy a vesztébe rohanjon. A jelek erre utalnak. Pedig a testbeszéd legszebb formája a mosoly, amely minden irányú béke kezdete lehetne.

„Mosolytalan, tétova kisgyerek” – írja egyik versében Áprily Lajos. Szívesebben idézzük Balassi költeményét: „…Juliámra hogy találék, / Örömemben így köszenék, / Térdet-fejet néki hajték, / Kin ő csak elmosolyodék.” Vagy emlékezhetünk Radnóti gyönyörű verssoraira: „Fénylő ajkadon bujdokoló nap / a mosolyod; szelíden süt rám és meleg.” Ami engem illet: én napokig el tudok böjtölni egy őszinte mosolyon, és ezt kívánom honfitársaimnak is.

(A szerző újságíró)