Boros Imre

Vélemény és vita

Wall Streettől a Great Wallig?

Korunk globalizmusa 4.

Elérkeztünk a korunk globalizmusát taglaló írássorozat befejező részéhez. Az eddigi részekben tisztáztuk, hogy korunk globalizmusa minden korábbi globalista törekvéstől alapvetően tér el. A korábbiakat konkrét vezetőjével is fémjelzett államhatalmak indították, (Napóleon, Hitler stb.) míg korunk globalizmusa a pénz, éspedig a magánpénz erején hízik.

A magánpénz első alkalommal a hivatalos kanonizált történelemírás szerint forradalomnak, angol polgári forradalomnak nevezett véres leszámolás után fél évszázaddal jött létre úgy, hogy az ismételten a trónra helyezett uralkodót lényegétől, a kormányzástól megfosztották. A királyi hatalom feladta szuverenitása legfontosabb kellékét, a pénz feletti ellenőrzést is, és átadta az azóta arctalanságba rejtőző magánpénz kibocsátóinak, amikor a Bank of Englandet megalapították (1694) jegybankként, magántulajdonosok vállalkozásaként.

Egy újabb, állami erőforrásokat használó és karizmatikus vezetőkkel ( II. Vilmos és a későbbi diktátor, Hitler) rendelkező, feljövő birodalmi kezdeményezéstől (Második és Harmadik Német Birodalom) félve, a magánpénz-kibocsátók új helyszínt is kerestek a magánpénznek, és 1913-ban megalapították az azóta szintén magántulajdonban lévő amerikai központi bankot, a Federal Reserve Systemet.

Az ikermagánpénzek – feltehetően közös magánfelügyelet alatt – 1946-ig futottak. Ekkor egy munkáspárti kormány államosította a brit jegybankot, és a pénzkibocsátást állami felügyelet alá rendelte. Történt ez azután, hogy 1944-ben (Bretton Woods) a tervezett új nemzetközi pénzügyi rendszerben a font felett a magánpénz urai hivatalosan is pálcát törtek. Az új, dollárközepű tervezetet az angolok is csak egy nappal meghirdetése előtt láthatták, a többi érintett pedig az azt taglaló ülés előtt pár perccel kapta meg. A font is a többi nemzeti pénzhez hasonlóan beállt a sorba.

A második világháborúban végletesen lepusztult országok – függetlenül attól, hogy a nyertes vagy a vesztes oldalon voltak – egyetemlegesen a dollár nevű magánpénzre voltak ráutalva, mert csak dollárért lehetett az újjáépítéshez szükséges javakat kellő mennyiségben megszerezni. A dollár egyben definiáltan az Egyesült Államok hivatalos állami pénze is, hasonlóan mint korában a font is hivatalos brit pénz volt.

A dollárt a font magánpénztől azonban már indulásként az különböztette meg, hogy míg a font esetében a magánbank, a Bank of England vállalta a pénzhelyettesítők beváltását valóságos pénzre (arany), addig ezt az Egyesült Államok csak korlátozottan ígérte meg. Vállalta, de mégis máig vonakodik a feleslegesnek gondolt dollárösszegeket aranyra cserélni, még akkor is, ha azokat a központi bankok nyújtják be.

A vállalt beváltási arány (35 dollár/uncia) pedig már régen illuzórikus, hiszen az arany piaci ára már a 2000 dollár/uncia magaslatot ostromolja, a beváltási kötelezettség pedig immár negyven éve fel is van függesztve.

A tervezet eleve magával hordozta a későbbi nagy átverés lehetőségét. A magándollár főként a szuperhatalom Egyesült Államok gazdasági és katonai befolyását használva az eltelt évtizedek alatt, szédületes karriert futott be, és hihetetlen módon gazdagította a felette ellenőrzést gyakorló, arctalan magántulajdonosokat.

A Federal Reserve-ből valójában nyomtatásként, de kötelezettségvállalás, fedezet nélkül származó dollár-tízezermilliárdok ma nagyon is konkrét, szédületes nagyságú vagyonokban testesülnek meg. A magándollár csapata megszerezte a világ vezető bankjainak tulajdonlását, ráadásul mára már a konkrét tulajdonlás nem követhető nyomon. Erre a közben meghozott és a pénzurak által kezdeményezett törvények lehetőséget teremtenek.

Egyebek mellett a közgyűléseken lehet proxyval (ügyvédi meghatalmazás) szavazni, ami mögé a valós tulajdonosok elrejtőzhetnek. Másrészt az általuk nagyon is szorgalmazott pénzügyi dereguláció lehetővé tette, hogy a tulajdonlást adóparadicsomokba helyezzék, ahol ritkán szoktak konkrétumok kiderülni, sejtések annál inkább. Természeten nem egyedül a bankok voltak a papíralapú vagyonszerzés tárgyai, hanem minden, a nemzetközi gazdaság működtetése szempontjából lényeges gazdasági ágazat és szereplő.

A tulajdonosi ellenőrzés kiterjed az alapvető energiahordozók feletti tulajdonosi felügyeletre, de ha ez nem megy, akkor az adott ország kormánya és vezető pártjai vannak kézben tartva, hogy azok, amíg az átvételi manőver sikerül, jól viselkedjenek. A részvénytársasági forma a kedvelt megoldás. Itt ugyanis zökkenőmentesen és „piacszerűen” lehet befolyásoló tulajdont szerezni. Ha ez nem megy, akkor jön a média, a hírhatalom, aminek megszerzése már a korai globalizmusnak is hatalmas fegyverténye volt, és elkezdődik a kinézett üzleti célpont szisztematikus lejáratása.

Henry Ford írásai ezt behatóan taglalják. Legutóbbi próbálkozásuk éppen az autóiparban volt. A még mindig magántulajdonban (két egymással rokon családéban) lévő VW-csoportot kívánták megszerezni, de kudarcot vallottak. Válaszként indult az emissziós botrány, noha köztudott volt szakmai berkekben, hogy szinte minden autógyártó csal a kibocsátási értékekkel.

No, de nem mindegyik skalpja olyan értékes, mint a VW-é, amely többször is a világ első autógyártója volt. Az már csak a hab a tortán, hogy az így kiépülő cég és bankbirodalmi konglomerátum játszi könnyedséggel, szinte gyöngyként fűzte fel nyakláncára a politika, a tudomány és kultúra intézményeit és szereplőit, persze azokat, amelyek a kiskátét álmukból felébresztve is kívülről fújták.

A jórészt baloldali és liberális pártok felvásárlása volt a legolcsóbb. Időnként sikerült magukat patrióta pártoknak nevezőkben is talajt fogniuk. Ezek a politikusok képezik az egyes országokban a globalisták helyi támaszait. Nálunk a hajdani SZDSZ-től nem lehet elvitatni a globalista erők kiszolgálásában a mindenkori elsőséget. Manapság a hazai ellenzék teljes skálája felsorakozott ide.

Ha valakinek még ellenvéleménye volt az irodalomban, filmvilágban, minden humán tudományágban, sőt manapság már – a zöldőrület korában – növekvő mértékben a reál tudományokban is, az nemkívánatos és üldözendő, kiközösítendő. Ha politikusból jött ki egy őszinte mondat, rögtön kiderült róla, hogy off-shore számlán rejtegeti értékeit. (A pénzt előtte éppen a globalistáknak tett szolgálataiért kapta valamelyik egységüktől.)

Hajdan az Illés zenekarnak volt egy emblematikus száma: „Ne gondold, ó, ne, hogy tied a világ!”

Befejezésként nézzünk utána, hogy miként illeszthető ez a bölcsesség a dollár magánpénzre és az ő arctalan uraira. Tegyük fel a kérdést, hogy ez a magánpénzuralom lehet-e örök életű? Eddig is voltak nehézségei a magánpénz urainak a terjeszkedés alatt. A hibajavítások alkalmával soha nem válogattak az eszközökben.

De Gaulle-t, aki a dollár aranyra váltásával próbálkozott, az akkor még leleplezetlen civiljeikkel (párizsi diákok) megbuktatták, de Cohn-Bendit ma is itt kísért, mint hajdani párizsi diák. Az ismételt dollárbőségre is sikeresen csapot ütöttek, amikor 1973 után Kissingerék az olajtermelőkkel a nyersolaj árát az egekbe emeltették. A pénz átvándorolt a sivatagba, ma iszonyú méretű improduktív luxusban és felhőkarcolókban áll.

Minden szédelgésnek egyszer csak vége szakad. Így van ez a dollárral is, ma már nem kapkodnak utána, sokan igyekeznek a dollár helyett valami stabilban, például aranyban tartalékolni, még Amerika is, hiszen a világ legnagyobb aranytartalékával, 8400 tonnával rendelkezik. Az európai közös pénznek gondolt euró is jó időben el lett térítve – a globalista terjeszkedési érdekeknek alávetve – eredeti útjáról, amit a hatvanas évek végén az akkori konzervatív–keresztény európai politika kigondolt, hogy ellentartsanak a dollárnak. Éppen ellenkezően jártak el a századforduló balliberális európai vezetői, és az eurót is áldozatul dobták oda.

Mára uniós országok sora ugyanolyan súlyosan el van adósodva, mint a dollár gazdája, az Egyesült Államok. Gyűlnek a bajok a gazdaállamban, az Egyesült Államokban is. A gazdaállam rogyadozik a pénzvilághatalom által rá rótt terhek alatt. Miért is kell békében másfél milliós, három hadseregre is elegendő hadfelszerelést tartani? Eddig azért kellett, mert bárhol konfliktusba kerül a pénzvilághatalom, oda kell a katonai erő. A NATO is a pénzvilághatalom érdekérvényesítője, ezért a költségek háromnegyedét éppen az amerikaiak állják. Donald Trump célja pont az volt, hogy az Egyesült Államokat mentesítse ezektől a világhatalmi költségektől, és csak a nemzetállam költségeit kelljen állni, de őt – nem éppen példásan demokratikus módon – megbuktatták.

A probléma azonban maradt. Pénz kellene, és pedig sok, hogy legalább a pénzvilághatalom érdekében felhalmozott államadósság kamatköltségét állni tudja Amerika, azaz az adófizetők. Újra meg kell tehát sarcolni az amerikai belföldet, nevezetesen a hazai vállalkozásokat, magasabb társasági adókkal. Azért, hogy ne menjenek külföldre, el kell intézni, hogy az adó másutt is legyen magas.

A pénzvilághatalomnak volt kellő befolyása, hogy ez is megtörténjen, de ez sem elegendő. Hiába tervezték meg a 2021-es éves költségvetést, benne az újabb adósságok felvételével, gyorsan kifutottak a pénzből. (Nemcsak a mi fővárosunk, de a demokraták is hamar kifogynak a mások – adófizetők – pénzéből.) Mit tehet ilyenkor a magánpénz-birodalom, kénytelen maga is új pénzt nyomtatni, ezúttal közvetlenül a gazdaállam részére.

Évtizedekig ezekkel a papírokkal országok sorát vezették meg, most kénytelenek a megvezetett dollártulajdonosok helyett maguknak finanszírozni az adósságtól rogyadozó gazdaállamot, éspedig hatalmas, ezermilliárdos összegekkel. Nem látszat, hanem rögvalóság az, hogy a pénz Mekkája, a Wall Street belátható időn belül, képletesen ugyan, de nagy sebességgel nekirohan az előtte tornyosuló akadálynak, a kínai Nagy Falnak (Great Wall), és darabjaira porlik?

Biztos, hogy nem kellenek újabb generációk, hogy ez valósággá váljon. 

(A szerző közgazdász)


 

Kapcsolódó írásaink

Dippold Pál

Dippold Pál

Sunyik

ĀA magyar baloldal nem szavazta meg a gyermekvédelmi törvényt. Inkább szétszaladt a világba, leginkább Brüsszelbe, és ott melegellenes törvényként tálalta

Rab Irén

Rab Irén

Diktatúra

ĀA tomaji bazaltbányában a bazalt-tömbrobbantásokat a rabokkal végeztették. Ha rövid volt a kanóc, a rabnak esélye sem volt a túlélésre, azaz, hogy a mélyből időben a felszínre jusson