Kétely és bizonyosság

Nehéz mit kezdeni azokkal az emberekkel, akik saját szemüknek sem hisznek. Pillanatnyi megingás sincs, elhangzik egy állítás vagy hír, és máris felteszik a lemezt. Mondják, hajtogatják a rögeszméiket, semmi sem zökkentheti ki őket. Meg sem hallják a másfajta véleményt, ügyet sem vetnek a tényekre, könnyedén elsiklanak leleplezett tévedéseik és hazugságaik felett. Ami igazán nem érinti meg őket, az a valóság. Álmokban élnek talán? De hát miféle álmok ezek? Kommentek milliói, cikkek, tanulmányok, könyvek, videók ezrei és százezrei születnek így, és akkor a közéleti és magánbeszélgetésekről még nem is szóltam.

Mindannyian ismerünk ilyen embereket. Nem az a baj, ha valaki állhatatosan küzd az igazáért – vagy azért, amit annak vél –, hanem a gondolkodás letapadása. Bizony ez a betegség nem korlátozódik a tanulatlanság világára. Egyáltalán nem. Legjobb tenyészete a politikai élet, de elér akár az akadémiai szirtekig is. S most – éppen egy járvány okán – megfertőzheti az orvostudományt is. Rögeszméssé válhat egy kutatási téma is, amit egy életen át vizsgál az ember. Ez odáig fajulhat, hogy egy eredetileg helyes szándék téveszmévé válik. Ilyenkor szokott megtörténni, hogy a téveszme mellé csatlakozik az agresszivitás is.

 A legfurcsább rögeszme valójában nem is egy gondolathoz való irreális ragaszkodás, hanem a véleményalkotás mániákus, érzelmileg túltelített korlátozottsága. Ennek az érzelmi túltelítettségnek a forrása általában az elvakultság vagy a gyűlölet. Ezek szürreális elhatalmasodását tapasztalhatjuk mostanában. Ez leegyszerűsíthető. Valamiért gyűlölnek egy személyt, csoportot, eszmét, ezért rögeszmésen mindig az ellenkezőjét állítják, csinálják, és végül már gondolják is annak, amit azok állítanak, csinálnak vagy gondolnak. Ez aztán eljut odáig, hogy már nem is tudják felidézni, miért is gyűlölik a „másik oldalt”, és ha véletlenül meg is egyezne a véleményük bizonyos kérdésben, akkor is ellene foglalnak állást. Vagyis meghasonlanak önmagukkal.

Biztosan számosan feldolgozták már ezt a jelenséget a pszichiát­ria tudományában. De engem most ennek a társadalmi hatása érdekel. Vigyázni kell, mert az elvakultság és a gyűlölet elveszi a mérlegelés lehetőségét. Lényegében fanatikus­sá, vakká tesz. Ez által rengeteg hasznos energiát fecsérel el az örökös békétlenség, elégedetlenség. Rossz közérzetet termel. Nem kétséges, hogy a fent vázolt alapállásnak nagy hagyományai vannak Magyarországon. A modern korban – számoljuk ezt 1848-tól – igen gyakran uralkodott el ez a gyűlölettel terhes, saját rögeszméiben élő szekértábor-mentalitás. Ezt látva úgy tűnhet a felületes szemlélőnek, hogy két Magyarország van.

Az egyik a másikra mutogat, a másik visszainteget. Az egészben az az egyedül megnyugtató, hogy nem igaz. Nem két Magyarország van, hanem csak egy. A különböző rögeszmék táborlakói csak képzelik, hogy az ország nevében beszélnek. Nyert ügye annak lehet, aki az egész nemzetet meg tudja szólítani, és tudja, hogy nem elég a rögeszméket leleplezni. Meg kell tenni azt is, de szólni az egészhez kell, mert jó esetben annak a tetszése szabja meg a sorsunkat. És egy egész nemzet csak nem válhat rögeszméssé.

Hogy honnan ered a rögeszmék eluralkodása a mai közéletben, nehéz megmondani. Tetszetős lenne visszamenni Kossuthig, Széchenyiig, Tisza Istvánig, Ady Endréig, az „Istennel a hazáért és a szabadságért” jelmondatig és a „Sztálin vele lép, ezért győzhetetlen ez a nép!” jelszóig. Mennyi rajongás, mennyi gyűlölet! Mennyi kapituláció a fanatizmus előtt. Annyi bizonyosnak látszik, hogy e két érzés az életünk egy nagyon fontos elemét korlátozza. A szabadságot. Nem csak fegyverrel, erőszakkal, törvényekkel, megfélemlítéssel lehet korlátozni a szabadságunkat. „Fejlettebb” módszer az érzelmeink eluralása. Az értelemé sokkal nehezebb.

Abban ott a racionalitás, ott a valóság és a gondolat viszonya. Ezek sokszor távol kerültek egymástól a huszadik században, de még itt él néhány korosztály, amely saját bőrén érezte e lélek- és gerincsorvasztó távolság hatásait. A létező szocializmust. Ezért vagyunk érzékenyebbek a rögeszmékké durvult programok és a valóság közti ellentétre. Nem akarunk még egyszer a korlátoltság vagy a gyűlölet áldozataivá válni. Látjuk a szakadékot, amely a fanatikusok előtt mindig rejtve marad a gomolygó ködben. Néha nem árt a távlatok felé emelni tekintetünket, de hasznos a lábunk elé is nézni.

A mostani rögeszmék forrása talán a hírhedt őszödi beszéd lehetett. Nem az, ami ott elhangzott, inkább a reakció, illetve a következmények elmaradása. Az a néhány szánalmas próbálkozás, hogy „igazságbeszédnek” hazudják az ominózus szavakat, csak azért, mert sok igazság volt bennük.

Elképesztő volt látni, ahogy a nép elsöprő tiltakozása, a kardlapozás, lovasroham, a vízágyúk, gumilövedékek és a folytatódó hazudozás, csalás, országrontás közepette az „igazságbeszéd” hívei beszorultak az irracionális gyűlölet zugaiba. S ha már úgy érezték, itthon nem marad elég homályos sarok, ahonnan szétáraszthatnák a gyűlöletüket, mentek külföldre. A fényre! Volt ebben gyakorlatuk. Ez a kádári hagyomány. Éppen az ellenkezőjét állítani, mindennek, ami a valóság. Ráadásul sok igazságot feltárva, „ellenzékben”. Ez ám a bravúr. Hát csoda, hogy egyesek (egykori „ellenzékiek”) már mondják is: jobban érezték magukat a „Kádár-rendszerben”.

Kádár-rendszer ilyen összefüg­gésben nem is volt. Diktatúra volt. A magyarországi kommunista diktatúra egy szakasza. Visszahozni már nem lehet. Mást persze lehet csinálni. A rögeszme-tábor lakóinak vannak is ötletei. A lényeg mindig az ellenkező álláspontra helyezkedés. Nem a puszta tagadás, – ilyen is van – hanem a fanatikus szemben állás. Ha itt a nemzetre mint önazonosságunk legfontosabb zálogára gondolunk, ott eljutnak a (magyar) nemzet felszámolásának gondolatáig.

Ehhez tapsot és támogatást kapnak majd Bécstől Párizsig sok helyről (milyen régi történet ez, Istenem!), miközben Bécstől Berlinen át Párizsig sehol az eszük ágában sincs felszámolni nemzeteiket, legfeljebb rossz utat választottak megőrzésükhöz. Ha itt az utódaink megszületésében – élet! – fennmaradásunk egyetlen reális lehetőségét látjuk, és ennek zálogát a családban, ott eljutnak a férfi és nő szubsztanciájának relativizálásáig, sőt tagadásáig. „Európa, Európa, szabadság, szabadság” – skandálják a rögeszmék táborlakói. De ami e mögött van, az a lényeg. Az már egy másik szint. Az is rögeszme: de hideg hatalomvágy is, mohóság, szerzés, pénzéhség. Minél több van, annál inkább több kell. Így van ez, amióta világ a világ.

Ez ellen nehéz mit tenni. Bizonyos, hogy a nemzet az a keret, amely legalkalmasabb a túlzott mohóság féken tartására. Elég ennek bizonyítására átgondolni, miként fordult ki önmagából az utóbbi másfél évtizedben az Euró­pai Unió a gátlástalan ambíciók brüsszeli buborékjában. Hogy a biro­dalmi szándékok éppen akkor uralkodtak el az addig jól működő szervezeten, amikor mi, közép- és kelet-európaiak is részévé váltunk az uniónak, ez bizony nem lehet véletlen.

A nemzeti keretek lerombolása kiszolgáltat minket, és csak arra lenne esélyünk, hogy magányosan fussunk a sorsunk elől. Hiába a szabadság is, ha nincs lelki közösség. Hiába a jó szándék, ha megöli a gondolkodást a fanatizmus, hiába a zabolátlan emberi elme, ha „korrekt tilalmak” (rögeszmék ezek is) között kell élnie. Boldog nemzet az, amelynek tagjai tartózkodnak a megszállott emberektől. Érdemes hát mindannyiunk-nak időnként magunkba szállni és úrrá lenni a túlzott érzelmeken. Átgondolni, urai vagyunk-e még a gondolatainknak, vagy valamiféle mesterségesen gerjesztett rajongások, dühök bolondjaivá váltunk.

Ez a ködös, nyirkos, hideg decemberi este éppen alkalmas erre az önvizsgálatra. Hagyjuk megrezdülni a bennünk élő kételyt, annál erősebb lesz a bizonyosság. És ez majd meggátolja, hogy a rögeszmék rabjaiként mást mondjunk, mint amit a lelkünk sugall. 

(A szerző történész)