Szerencsés Károly

Vélemény és vita

Klisék

Van ma Magyarországon egy álláspont, amely görcsösen bizonygatja, hogy minden kapcsolat a „Kelettel” elárulása, megtagadása a „Nyugathoz” tartozásunknak

(Sokáig azok ordítoztak, akik szerint a nyugati kapcsolatok elárulását jelentik a „Keletnek”.) Ebben a klisében alighanem veszélyes mértékű kisebbrendűségi érzés munkálkodik. Sőt belső meghasonlottság, bizonytalanság. A klasszikus „nyugati” értékekhez kevés köze van ennek, sokkal inkább az erőltetett politikai igazodáshoz.

Ráadásul nagy zavar is mutatkozik e vélemény híveinek köreiben, mert ki ne látná, hogy ez a mai „Nyugat” már régen nem az a klasszikus értékeket valló és védelmező tájéka Európának, amely volt évszázadokon át. S ha ez nem lenne elég, a „Kelet” sem az, ami régen volt, az elmaradottság, politikai bornírtság, szegénység tájéka. A kép sokkal összetettebb. A kelet kitágult, s az egykor elszigetelt világok kopogtatnak: Kína, Japán, Korea, Közép-Ázsia és Oroszország is. Ehhez jön még egy „Észak–Dél” konfliktus. Arról most kár is lenne vitát nyitni, hogy a Föld gömbölyű, és hol is kellene meghúzni azt a vonalat, honnan a Kelet és honnan Nyugat. Azt hiszem felsülne ezzel minden zsinat.

Annyi bizonyos, hogy a vélemények ebben sem egyeznének. Még arról sem, mi alapján döntsünk. Földrajzi alapon, társadalmi alapon, politikai alapon, kulturális alapon, vallási alapon, gazdasági alapon, néplélektani alapon, néprajzi alapon, esetleg sorsközösségi alapon, etnikai alapon? Mivel ezek külön-külön alkalmatlanok a döntés alátámasztására, szintézisre van szükség.

Erre kellene vállalkoznia a történelemtudománynak, magába foglalva ez előbbiek mellett még számos más szempontot is. Mentesen a kliséktől. Mi magyarok úgy tapasztaltuk, hogy éppen Kelet és Nyugat határán élünk. Kárpátalján, Partiumban, Erdélyben is. A „Nyugat” vonzó volt mindig, de Kufstein és Dachau is nyugatra van tőlünk. „Olykor komor gondokban nincs hiány.”

Nagy tábora van annak a nézetnek, hogy Magyarország (az egykori és a mai zsugorított is) Szent István óta a „Nyugathoz” tartozik. Ez leginkább a 20. században kérdőjeleződött meg. Segítő karnyújtásra váró kétségbeesett kapaszkodásokban – például 1918-ban, 1945-ben, 1956-ban és 1990-ben. Óriási pofonokat kaptunk mind a négy alkalommal. Kelet–nyugati pofonokat. Kaptunk ígéretet, simogatást is, de előbb vagy utóbb jöttek a jobbegyenesek, balhorgok. Jönnek ma is. Mélyütések is.

Voltak és lesznek is nehéz pillanatok, de talpon vagyunk. Az állhatatosság és az állóképesség nagy erények. Láttunk már olyat, hogy egy bokszoló padlóra kerül, de fel tud állni még időben. És nyer, akár kiütéssel is. Kétszer is megtette ezt a legnagyobb, Rocky Marciano, s most nemrég Tyson Fury Deontay Wilder elleni harmadik meccsén. A sport nagyon tanulságos, a profi boksz is, ha nincs bunda. Nem kisasszonysport, de a nemzetközi politika sem az. S ebben micsoda alvilági bundák zajlanak!

Sokan mély meggyőződéssel a „Kelethez” sorolnak minket. Hogy két végéről közelítsem meg az ő hosszú sorukat, Bartók Béla és Szabó Dezső is ezen a határozott véleményen volt. Bartók a népzene oldaláról érvelt, s megvallom, ez engem nagyon érdekel, mint ahogy Szabó Dezső politikai megalapozottságú messianisztikus nézetrendszere is, melynek lényege, hogy a kelet-európai államok segíthetnek a megfáradt európai kultúra megújhodásában és a meggyengült Európa megerősödésé­ben. Ezekben a véleményekben van ráció. Ellenszenvesek viszont azok a talpnyalók, akik a nagy keleti birodalmak terjeszkedéséhez asszisztáltak, s hosszú ideig abból éltek, hogy mi a Szovjetunió határ menti provinciája vagyunk.

Ma ezek a villáikban rekedt próféták is nagyon „Nyugat-pártiak”, mert hát mivé lett a birodalom?! Szidják Putyint, de éjjel, italos álmukból felriadva, verejtékben úszva várják a megszállókat. A halhatatlanság, de sötét madár. S milyen fájdalmas tapasztalat: itt minden megszállónak – keletinek, nyugatinak – rendelkezésére áll a kiszolgáló személyzet. Miniszterelnök-jelölttől, pártelnökön át polgármesterig. Nem lesz hiány verőlegényben, hóhérban, ügyészben, cenzorban, milliárdos „szponzorban”, koszorús költőben, kantátaíró zenészben, szavalókórusban, besúgóban sem.

Van még egy elmélet, annak is sok alteóriája. Közép-Európa. Az ütközőpont. Nem kétséges: itt húzódott évszázadokig a római limes, az Oszmán Birodalom ék-határa, az oroszé is, németé is. Aztán jött a szovjet vasfüggöny is. Most a NATO-mezsgye is. Átmeneti zónák voltak, de ez nem azt jelentette, hogy mi komp lettünk volna, ide-oda rángatva magunkat, épp ellenkezőleg, azt, hogy városainkat, földjeinket időnként elöntötték, elpusztították a keleti vagy nyugati tengerek megemelkedett hullámai. Elárasztották évszázadra Budát, Varsót, Prágát, s idenyalták felületesen Szarajevót, Lemberget és még Berlin keleti részét is.

A lényeg az egymásrautaltság. A sorsközösség. A veszélyeztetettség. Ezek nem Klió-klisék. Óriási szégyen, hogy a „Nyugat” is, a „Kelet” is folyamatosan fenyegeti és zsarolja a térséget. A közép-európai sorsközösség napnál világosabb, de a térség a legkevésbé sem homogén egység. Sok-sok az azonosság, sok a különbség is. A lé­-nyeg mégiscsak az, hogy képesek leszünk-e a kölcsönös tisztelet és a nyilvánvaló érdekek alapján hatékonyan együttműködni. Immáron nem csak a veszélyek elhárításában (ebben nem jók a tapasztala­taink), hanem a kezdeményezésben is. Képesek leszünk-e ellenállni a szirénhangoknak, a megosztó trükköknek, a valós sérelmeknek? Abbahagyni a kikacsintgatást.

Közép-Európába tágabb értelemben beletartozna Ausztria és Németország is, keleten pedig Litvánia, Észtország, Lettország. A sok felsorolt szempont alapján beletartozik Erdély és az 1920-ban elcsatolt Partium. Horvátország és Szlovénia is. Ez ebből fakadó ellentmondások kiküszöbölésére megszületett a „Kelet-Közép-Európa” teória, amely (helyesen) leválasztja Németországot és Ausztriát, valamint a „Közép-Kelet-Európa” kifejezés. Ez megválik a balti államoktól és a (helytelenül) Közép-Európához sorolt Ukrajnától, Fehéroroszországtól.

Milyen egyszerű is lenne kimondani: Közép-Európa az Lengyelország, Magyarország, Csehország és Szlovákia. Ami ettől keletre van: Kelet-Európa, ami ettől nyugatra: Nyugat-Európa. Igen ám, de csak most jön a neheze. Semmi kétség afelől nem lehet, hogy Közép-Európa a „klasszikus” Nyugathoz” tartozik. Annak szerves része. De önálló régió, amely nem akar a hanyatló Nyugathoz is tartozni, s a pusztulóhoz, a ma éppen alapértékeit feladóhoz végképp nem. A ma is jellegzetesen kiszámíthatatlan, veszélyes Kelet-Európához végképp nem. A klisék nem segítenek, mélyebbre kell ásni, egész Európát látni, sőt az egész világot. Tisztázni magunkban, hol is állunk. Hogyan várhatnánk el másként, hogy messzi városokban is tudják, kik vagyunk?

Nagy esélyünk a mozgásterünket növelő és térségmeghatározó sorsközösségünket vállaló összefogás. De ez nem elég. A valódi cél nem lehet más, mint, hogy a „Nyugatot” és a „Keletet” is befolyásoljuk. Merész cél, nem mondom. De lehetetlen? Például elfogadtatni, hogy együttműködni értelmesebb, mint erősködni. Bölcs dolog a tisztánlátás. Éppen a valódi, klasszikus „nyugati értékek” alapján. Fenyegetés mögé csak kisebbrendű ember bújik. Ilyesminek még soha jó vége nem lett. A Föld gömbölyű, nincs rajta egy megváltoztathatatlan mesterséges határvonal sem. Semmiféle értelemben.

Az igazi határok a bánat és derű, a szenvedés és az öröm között húzódnak. Előbújnak a nyüzsgő párizsi utcán egy délutáni eső suhogásában, s akkor is, amikor felidézed a prágai kocsmában, mennyire magadra maradtál. S hogy testvéredhez az ő nyelvén szólni Tokióban nem tudtál. Vissza kell találnunk egymáshoz, itt Közép-Európában, s akkor meghallják szavunkat az ősi klisék süket csendjében élők Nyugaton is, Keleten is. S elillan a nyomasztó érzés, hogy innen farkas támad, onnan kutya ront ránk.

(A szerző történész)

Kapcsolódó írásaink

Kő András

Kő András

A Tragédiáról

ĀÁrverésre bocsátja háromszázezer forintos kikiáltás árral a Központi Antikvárium decemberi aukcióján Madách Imre Az ember tragédiája című művének első kiadását, amely a magyar drámairodalom talán legjelentősebb darabja