Boros Imre

Vélemény és vita

A globalisták már régóta társadalmunk tartóoszlopait rombolják

Korunk globalizmusa 3.

Az írás első részében tisztáztuk, hogy korunk globalizmusa minden korok korábbi globalizáló törekvéseitől alapvetően tér el. A korábbiakat mindig valamiféle jól körülhatárolható, erősen karizmatikus vezetőkkel rendelkező államalakulat indította a Római Birodalomtól, Attila hunjaitól Napóleonon át akár a szovjet vagy a Harmadik Birodalom birodalomépítőiig. Korunk globalizmusa azonban nem kötődik sem konkrét államokhoz, de közismertségre igényt tartó, kiemelkedő személyekhez sem. Több évszázada folyó nyomulása és mára nyilvánvalóvá vált sikerei főként ennek a személytelenségnek és álcázottságának köszönhetők. Az érintett személytelen birodalomépítők máig fájlalták, ha valaki a birodalomépítkezésről egyáltalán szót ejt (pedig hiábavaló próbálkozás már). A kritikusokat médiaosztagaik sokáig egyszerűen „kiátkozták” a közvéleményt alakítók közül.

Noha a birodalmak működtetésében a pénz mindig is nagy szerepet játszott, ebben a birodalomban a pénz magát a főszerepet játssza. Nem a korábbi korok megszokott pénzéről van azonban szó, hiszen azok működtetése mindig is az aktuális államhatalom szuverenitásának legbelső, gondosan kézben tartott eleme volt. A mai globalizmus pénze lerázta magáról minden államhatalom felügyeletét, rég magánpénzzé vált. A viszony is megfordult, nem az állam(ok) ellenőrzik a magánpénzt, hanem éppen fordítva, a pénz – no és a mögötte álló ismeretlen arcok – adnak leckét az államoknak, terelgetik a pénz hatalmánál fogva saját érdekeik szerint az államokat, juttatnak révbe nekik kedves vezetőket.

A magánpénz urai mindig is gondosan ügyeltek és ma is ügyelnek arra, hogy valós szándékaikat gondosan álcázzák. A polgári forradalomnak mondott véres leszámolás után fél évszázad múlva is a hamis látszat kedvéért állították vissza Angliában a királyságot, ám lényegétől megfosztották, az uralkodó egy díszes bokrétává vált a pénzurak kalapján, úgy „uralkodott”, hogy nem kormányzott.

Mindenütt, ahol nyomulásukra alkalmas terepet fedeztek fel, igyekeztek a háttérben maradni, a társadalmi rend meggyengítését az aktuális problémák felnagyítására támaszkodva érték el, amiben a hírfolyam fölötti ellenőrzés megszerzése és a hírhamisítás nagyban segítette őket. Valós világhatalmi stratégiájukat a közvélemény elől mindig gondosan elzárták, a felszínen könnyen emészthető és szimpatikus ötletekkel álltak elő (szabadság, egyenlőség, testvériség). Ezt olyan sikerrel művelték, hogy még az ősellenségeiknek tekintett abszolút uralkodók szimpátiáját is sikerült időnként megnyerniük.

Ami a mi történelmünket illeti, II. József császár működése erre kiváló példa. Amíg édesanyja mindent megtett, hogy a keresztény hitéletet a közjó szolgálatában megerősítse, ő éppen ellenkezőleg, szerzetesrendeket oszlatott fel, nekiment az évszázados vármegyei önigazgatásnak. Amikor tévedésére rájött, gond nélkül vérpadra küldte a hazai jakobinusokat, végül rendeleteit is visszavonta. (Talán levonta a következtetést húga sorsának alakulásából?)

A globalisták szinte kezdetektől fogva egyház- és vallásellenesek voltak, a „tiszta ész kritikáját” hirdették. A vallás erkölcsi tanításait idejétmúlt dogmaként kezelték, a papságot üldözték. Hirdették az egyenlőséget, főként azért, hogy ki ne derüljön, hogy az egyenlők között ők az egyenlőbbek, ők az élen haladók, a progresszívak. Ha az egyenlőségi viszály köztük is felmerült, azonnal működtették a még egyenlőbbek a nyaktilót a forradalmi Franciaországban, aminek méltó utódja volt a rendszerességgel végrehajtott tisztogatás (csisztka) Sztálin Szovjetuniójában.

Egy gyökérzetről két globalista alternatíva a liberális és a kommunista szökkent szárba, és igyekszik egymást váltogatni is. Először Párizsban próbálkoztak kommunista küldetéssel, 1871-ben (Kommün). Egyik sem riadt vissza a véráldozatoktól. Azokban az országokban, ahol sikerült forradalomnak ki­kiáltott lázadásokat szítaniuk, a régi rend híveivel és intézmé­nyeivel radikálisan bántak el, híveket és vezetőket egyszerűen fizikailag likvidáltak. Az addig titokban működő társaságaik ezután már nyilvánosan működhettek, noha amit csináltak és amire készültek, továbbra sem volt nyilvános. Amit hirdettek magukról, az telve volt humánummal és túlbuzgó emberi szeretettel.

Korunk globalizmusa fejlődésé­ben a világháborúk és főként az azokat követő évek hoztak áttörést, és éppen a német állami alapú globalista törekvésekre adott reakcióként. Erőfeszítésük 1913-ra érett be, amivel a cári Oroszországot természetes szövetségeseitől, a szakrális monarchiák oldaláról a saját oldalukra sikerült áttolni. Ehhez arra volt szükség, hogy a törökök elleni háborúban a velük szövetséges oroszok helyett a törökök oldalára álljanak.

A vereség a cárt belekényszerítette a globalistáknak kedves gazdasági „reformokba”, beleértve azt is, hogy átállt a globalista katonai szövetség (Antant) oldalára. Ezzel a lépéssel az orosz cár is önként dugta a fejét a hurokba, hogy családja sorsa az angol és francia királyok után ugyancsak beteljesedjen, 1918-ban a cárt családjával együtt kivégezték.

Szimbolikus üzenete és össz­globalista gyakorlati haszna volt annak, hogy a második világháborúban szövetségben állt össze a nyugati és a keleti típusú globalizmus, hogy végképpen legyűrje a világuralomra nemzeti alapon törő náci Németországot. A nyugati globalisták az ugyancsak a nácik ellen élet-halál harcukat vívó szövetséges lengyeleknek megtiltották, hogy közreadják a katyni tömegmészárlás valós történetét. A lényegében kétrészes világháború szünetében (1918–1939) és 1945 után is lélegzetelállító nyomulás kezdődött.

Mind a felbomló Monarchia, mind a weimari Németország globalista zsákmányterületté vált 1918 után. Gondoljunk csak Edvard Benesre vagy a mi esetünkben Károlyi Mihályra, nem is beszélve Kun Béláékról, mint a nyomulás honi támogatóiról. Nálunk a keleti és a nyugati típusú globalizmus is nemes küzdelemben volt egymással, azzal, hogy 1919-es sikertelen próbálkozása után 1945 után négy évtizedre a kommunizmus győzött, majd a legcsekélyebb fejfájást sem okozva a kommunistáknak 1989-ben adta ismét át a helyét nyugati eszmerokonának, együtt a jól begyakorolt hajdani keleti globalistákkal a gazdaság s a média kulcspozícióiban (1990–2010).

Nem túl régen jött el az ideje annak, hogy a globalizmus végső, nagyon is erőszakos rohamra induljon, az idő ugyanis sürgeti. Rohamosan kezd lelepleződni pusztító léte, annak ellenére, hogy ennek lassítására minden erőforrást mozgósítanak. Már a közvélemény az ő „ független civiljeiknek” sem nagyon hisz. A sikerhez nagyon kevés az aknamunka, amit eddig a jogrendben tettek, hogy céljaik megvalósuljanak (az elkövető „emberi jogai” megelőzik az áldozatét). Ma minden erejüket a demokratikus intézmények kisiklatására fordítják.

Az európai szintű bíróságok telve vannak „globalista civilek” aktivistáival, akik az ítéletekben az írott európai jogot is naponta szegik meg. Az Európai Parlament a globalista aktivisták Mekkája, több mint egyharmadukról ki is derült az aktív globalista kapcsolat. Az Európai Bizottság főbiztosainak egy része vérbeli globalista, mint Timmermans, aki éppen az agrárszektor lerogyasztásán és eszement zöld­energia-fordulaton fáradozik (sikerét máris láthatjuk). Mások korábbi ügyeik miatt erősen függő helyzetben vannak, és cselekedeteikben megbénítottak (a sokgyermekes Von der Leyen a mi családvédelmi törvényünket „borzasztó” jelzővel látta el).

Mindennél fontosabbnak tartják a lázasan siető globalisták, hogy ahol patrióta kormányok vannak, azok megbuktatásához minden módon hozzájáruljanak. Nem riadnak vissza még attól sem, hogy uniós költségvetési forrásokat tartsanak vissza az európai joggal is ellentétben zsarolásként. Felforgató tevékenységük középpontjába a hálózati pártok (mint korábban az SZDSZ volt) mellett az általuk „független” minősítésű intézményeket állították, így a bíróságokat és a jegybankot. Emlékezzünk vissza arra a hisztiáradatra, ami Brüsszelből ránk zúdult, amikor a kormány az általános nyugdíjazási rendnek megfelelően a bírókat is hetvenéves korukban nyugállományba kívánta helyezni.

Na még mit nem, mondták, pont azokat, akik a kommunista globalizmusban is kiválóan szolgálták a globalista érdekeket, majd ezt teszik ezután is, ez a leszűrt globalista tapasztalat. Hamis ideoló­giai élet-halál harc folyt a jegybank körül is. Már hogyne folyt volna. Nem derülhetett ki, hogy mennyi pénzt juttatott a globalisták részére 1973 és 1997 között, és az ebből keletkező veszteségeket sem lehetett volna simán az állam nyakába varrni (ráadásul kétharmad pluszos többséggel).

A nagy bajuk, hogy a választó is egyre jobban átlát a hamisságokon. Ezért van az is, hogy idegességükben időről időre nagyon is elszólják magukat valós szándékaikról. „Szakértőik” nyilvánosan is mondanak olyanokat, hogy egyszerű többséggel is lehet alkotmányozni. Máskor nagy igyekezetükben igazat is mondanak, hogy mecénásaik tetszését elnyerjék, aktuá­lis címszereplőjük felolvassa a globalista energiaszolgáltatók kiskátéját.

Nagy igyekezetében azonban elfelejtette, hogy erre csak akkor kellene sort kerítenie, ha már a zsebében van a miniszterelnöki stallum, és háta mögött a parlamentben a többség. Indulatos ember, hebehurgya politikus ritkán okos, szól a veretes mondás. A harc a globalistákkal egészen az urnák lezárásáig tart, hasonlóan a labdarúgó-mérkőzéshez, aminek a játékvezető hármas sípszava vet véget. Ezt mi, magyarok mindig tartsuk szemünk előtt!

(A szerző közgazdász)


Kapcsolódó írásaink

Deme Dániel

Deme Dániel

A leari dilemma

ĀTalálják ki, melyik prezentációt garantáltan nem fogja Joe Biden elnök végigbóbiskolni az általa összehívott decemberi demokráciacsúcson: a magyart

Szerencsés Károly

Szerencsés Károly

Klisék

ĀVan ma Magyarországon egy álláspont, amely görcsösen bizonygatja, hogy minden kapcsolat a „Kelettel” elárulása, megtagadása a „Nyugathoz” tartozásunknak