Domonkos László

Vélemény és vita

Ki ölte meg Kennedyt?

Az a november mintha még mindezzel együtt is a világon mindent megbénított volna. Beszéltek (inkább csak suttogtak, az akkori divat szerint) a felnőttek is

Tizenkét éves voltam, de arra a ’63-as november végi dermedtségre nem lehet nem emlékezni. Már rég megszoktam – az újságokból, a rádióból, a műkorcsolya-közvetítésekkel meg a Templarral és a Belphegorral berobbanó újdonatúj csodából, a televízióból (sőt még a színes-karikatúrás, erőltetetten és primitíven vidámkodó Ludas Matyiból is) –, hogy jóformán minden, de minden a derék, jóságos szovjetek meg a gaz, gáncsoskodó amerikaiak küzdelmének éppen aktuális részleteit tartalmazza, ezek mindenfelől áradnak szüntelenül, versengés van életre-halálra, ki lő fel előbb szputnyikot, kutyát meg embert az űrbe és egyáltalán: vagy-vagy. Totálisan.

Mégis: az a november mintha még mindezzel együtt is a világon mindent megbénított volna. Beszéltek (inkább csak suttogtak, az akkori divat szerint) a felnőttek is, itt és ott és szinte mindenki, akkor tanultuk meg egy életre, hogy ott, az elképzelhetetlen, mesebeli messziben van egy Dallas nevű nagyváros (hol volt még a későbbi filmsorozat…), minden osztálytársam kívülről fújta, hogy Oszvald meg Rubi és… és ennyi volt. És ennyi maradt.

Jó három és fél év múlva, 1967 nyarán, talán az egy évvel korábbi táncdalfesztivál országos őrületét kellő ideológiai akciókísérletként egyensúlyozni-ellenpontozni is próbálván, megrendezték az első (és ha jól tudom, a Fennvalónak hála: utolsó) úgynevezett pol-beat fesztivált. Ebből – nem akármilyen tanulságok gyanánt – ma már csak három produkciót érdemes említeni: szegény jó földim, Dinnyés Jóska, az egy-két éve még Jimi Hendrixet sokat és jól játszó, Angyalok nevű szegedi együttes basszusgitárosa eldanolta az akkor szinte forradalmi mondandójúnak számító, nevezetessé lett Karrier című nótáját („még meg sem hozta a gólya, de már volt protekciója… kondenzált anyatej, diplomás dada kell, ez ám karrier”).

Egy hölggyel trióvá növesztett duó, kinek tagjai ma már, meglehet, nem túl nagy buzgalommal emlékeznek (bár ki tudja…?) Gerilla nevezetű, enyhén szólva a leggarázdábban vonalas együttesükre – a később jó blues­zenésszé lett Berki Tamás és a nyolcvanas évek elejétől máig folyamatosan úgynevezett szépíróként enyhén szólva túlfuttatott, időnként buszmegállókban óriásplakátokon is viszontlátható Vámos Miklós (akkor még Tibor) Vietnammal bőszen szolidarizálva énekelték-gitározták, hogy Elment a repülő („…itthagyott, sűrű a dzsungel, egyedül vagyok, félek, hogy nemsokára meghalok”), de a szörnyű Amerikában vadul üldözött négerekről sem feledkeztek meg („látom, hogy a kalauz félrelök, megfordulsz, egy fehér kölyök szembeköp, a kámzsa és a bikacsök rád talál, elgáncsolnak, amikor szaladnál, de mi várunk este a szobornál”).

És végezetül, de távolról sem utolsósorban: az egykoron igen kedvelt és népszerű Atlantisz együttes (kevesen tudják: maga Radics Béla is volt szólógitárosuk egykoron!) vezetője-énekese, Neményi Béla refrénként a nagyvilágba kiáltott egy kérdést: „ Ki ölte meg Kennedyt?…”„…Nem tudja senki. Vagy aki tudja, az hallgat…” Ez a helyzetjelentés a legidőtállóbbak egyike. Most, 58 év után is. Neményi Béla, akit igen kedveltem mindig (a frizuráját évekig utánoztuk, kicsit „korai military” stílusú, fémgombos-vállpántos zakóját „Atlantisz-jakónak” nevezvén igyekeztem vele és általa hódítani , nem mindig sikertelenül) – e dalával, valljuk be ennyi idő után is, váltig igény tarthat a halhatatlanságra. (Noha volt a Drága bakter úr, a Jól érzem magam, a Foxi Maxi matróz lett meg a Hóember is.)

Mert ugyan az Atlantisz jó és emlékezetes együttes vala, de vezetőjük az Egyesült Államok 35. és egyben legfiatalabb elnöke, az ír származású John Fitzgerald Kennedy – akit addig a novemberi napig csak örök-egy ellentétpárjával, nagy ellenlábasával-főellenségével, Nyikita Szergejevics Hruscsovval együtt emlegettek-elemeztek-rajzolgattak éjjel-nappal – meggyilkolásának megéneklésével valami egészen furán maradandót alkotott. A modern történelem egyik, tragikumában és rejtélyességében szinte utolérhetetlen, kiemelkedő figu­rájának históriája csaknem hat évtized után csakis Neményi Béla igazát bizonyítja, semmi mást.

A fel-törő, égnek szálló kérdést és a rá adott választ. Pedig anno gyorsan, már ’64-ben jöttek a könyvek (Hans Habe: Halál Texasban, A Kennedy-gyilkosság kulisszái mögött, azután A Kennedy-gyilkosság rejtelmei, 1966 stb.) később a filmek, no meg az úgynevezett Warren-bizottság – hiteles források szerint nem túlságosan meggyőző – jelentése, amit 75 évre (!) titkosítottak,. Majd 2038-ban, esetleg… Bravúros.

Ez a mindössze 46 évet élt, jóképű és rokonszenves, tiszta (idealista?) ember, akiről csak 1990 táján tudhattuk meg, hogy amerikai létére empatikus tudott lenni velünk, nyomorult, szovjet birodalmi alattvalókkal („Ich bin ein Berliner”, kiáltotta oda németül alig öt hónappal banditalegyilkoltatása előtt, 1963 júniusában a világgazemberség hatalmas-materiális emlékműve, a berlini fal láttán) – demokrata párti lévén is úgy akarta naggyá tenni Amerikát, miként később Ronald Reagan és Donald Trump próbálta. Így járt…

Neményi Béla viszont világgá kiáltotta-énekelte a kérdést. Neki van igaza. Ma is. 

(A szerző író)

Kapcsolódó írásaink

Őry Mariann

Őry Mariann

Brüsszel haszna

Ā„Ha esetleg – bárcsak erre soha ne kerülne sor – valamiféle háború törne ki a keleti szárnyon vagy ennek közelében, továbbra is a hetes cikkely körüli vitával foglalkoznánk-e?” – vetette fel Mateusz Morawiecki lengyel kormányfő egy friss lapinterjúban

Lóránt Károly

Lóránt Károly

A helyzet (már megint) fokozódik

ĀA demokráciát inkább támogatással és példamutatással kell terjeszteni, mintsem beavatkozással, csak ez segítheti az Egyesült Államokat, hogy megtalálja a középutat az elszigetelődés és a túlzott szerepvállalás között