Lóránt Károly

Vélemény és vita

A helyzet (már megint) fokozódik

A demokráciát inkább támogatással és példamutatással kell terjeszteni, mintsem beavatkozással, csak ez segítheti az Egyesült Államokat, hogy megtalálja a középutat az elszigetelődés és a túlzott szerepvállalás között

„Az EU szankciókkal kívánja sújtani a fehéroroszországi utazási irodákat” – mondta Josep Borrell, unió külügyi főképviselője. „Előre be nem jelentett hadgyakorlatot kezdett Lettország a hétvégén a Fehéroroszországgal közös határszakaszának délkeleti részén.” „Az orosz inváziótól való félelmek miatt a brit különleges erők készek hatszáz katonát vezényelni Ukrajnába” „A Pentagon 250 millió dollár értékű fegyvert és egyéb katonai segélyt küld Ukrajnának a négyéves amerikai Ukrajna Biztonsági Segítségnyújtási Kezdeményez§és keretében” – jelentették be a minap washingtoni katonai tisztviselők. „Nagyobb a kockázata egy véletlen háború kitörésének a Nyugat és Oroszország között, mint a hidegháború óta bármikor” – jelentette ki Nagy-Britannia legmagasabb rangú katonatisztje, Nick Carter.

Ezek mind idézetek az elmúlt hét vezető híreiből, és még nem is törekedtünk teljességre, hiszen kihagytuk a Tajvan körül zajló eseményeket és a Kína megfékezésére irányuló törekvéseket. Mi történik itt? Az Európai Külügyi Szolgálat által a minap kiadott Stratégiai iránytű a biztonság és a védelem számára (A Strategic Compass for Security and Defence) című kiadvány szerint „A stratégiai verseny és az összetett biztonsági fenyegetések korát éljük. Szomszédságunkban és azon túl is egyre több konfliktust és instabilitási forrást látunk, amelyeket gyakran súlyosbít az éghajlatváltozás okozta fenyegetés sokszorozó hatása.”

Aki átélte a második világháború után eltelt csaknem nyolc évtized hasonló fenyegetéseit, kezdve az atomháborúra való felkészítéstől, a kubai válságon keresztül a Reagan-féle csillagháborús tervekig, a félelmeket megsokszorozva a kőolaj-válság, az erőforrások (mostanra történő) kifogyása és a Föld lehűlése által keltett rettegések által, bizonyos fokig immunis lesz a helyzet ilyenformán történő alakulásával szemben.

De az mégis elgondolkoztató, hogy a Szovjetunió összeomlása, a hidegháború elmúlta után hogyan jutottunk el oda, hogy Európában újra kelet–nyugati háborús feszültséggel kell szembenéznünk. Gondolom, sokan emlékeznek arra, hogy amikor a Szovjetunió kivonta haderőit Németországból, az amerikai vezetők megígérték, hogy a NATO, amit elvben a kommunista hatalom terjeszkedésének megállítására hoztak létre, nem terjeszkedik kelet felé. Később erről már nem nagyon akartak tudni, de még az akkori moszkvai amerikai nagykövet, Jack Matlock is kijelentette, hogy „amikor még a Szovjetunió létezett, mi határozottan biztosítottuk Gorbacsovot, hogy ha az egyesített Németország a NATO kötelékében maradhat, akkor a NATO nem fog kelet felé terjeszkedni”.

Hasonló hangnemben szólt a kérdéshez a The Guar­dian hasábjain Malcolm Fraser volt ausztrál miniszterelnök, aki felveti, hogy a német újraegyesítéskor Moszkva ígéretet kapott, hogy a NATO nem terjeszkedik kelet felé. A 2014. március 3-án publikált cikkének címe „Ukrajna: nincs kiút, ha a Nyugat nem érti meg múltbeli hibáit”. Henry Kissingernek, aki sokat tett a kínai–amerikai kibékülés érdekében, az volt a véleménye, hogy „a Nyugatnak meg kell értenie, hogy Oroszország számára Ukrajna soha nem lehet csak egy idegen ország.

Az orosz történelem a Kijevi Ruszban kezdődött. Az orosz vallás onnan terjedt el. Ukrajna évszázadok óta Oroszország része, és történelmük már korábban is összefonódott. Az orosz szabadságért vívott legfontosabb csaták némelyikét, kezdve az 1709-es poltavai csatával, ukrán földön vívták. A Fekete-tengeri Flotta – Oroszország eszköze a Földközi-tenger elérésére – hosszú távú bérleti szerződés alapján a krími Szevasztopolban állomásozik.” (Washington Post, 2014. március 5.).

A józan hangok ellenére amerikai hivatalos személyek a NATO Lengyelországra és más országokra való lehetséges kiterjesztéséről 1990 őszén kezdtek beszélni, és a katonai szövetség már 1993-ban létrehozta a Békepartnerség programot. Ez a gyakorlatban a NATO-tagság előszobája, és hamarosan a volt szocialista országok mindegyike tagja lett. A harc ezt követően már a volt Szovjetunió tagállamaiért folyt, a tagság kiterjesztése Ukrajna, Moldova, Grúzia, Örményország, Azerbajdzsán és Fehéroroszország felé.

Az európai NATO-tagállamok – legalábbis az unió alapító országai, Franciaország, Németország és Olaszország – vonakodtak, sőt egyáltalán nem értettek egyet a szervezet keleti terjeszkedésével. Angela Merkel még 2008-ban is elvetette, hogy a NATO menetrendet fogadjon el Ukrajna és Grúzia csatlakozásáról. Az akkori francia elnök, Nicholas Sarkozy is kész volt arra, hogy az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) keretén belül egy Oroszország által javasolt európai biztonsági egyezményt vitassanak meg. Az orosz terv lényege az volt, hogy egy az Egyesült Államok vezette egypólusú hatalmi rendszer helyett egy többpólusú biztonsági rendszert kell létrehozni, amelyben bizonyos befolyása mindegyik résztvevőnek lesz, ezt azonban amerikai részről elutasították.

Az előzményekből világosan látszik, hogy a jelenlegi hidegháborús feszültség nem abból keletkezett, hogy Oroszország a Nyugattal szemben agresszíven viselkedett volna, vagy szomszédait katonailag fenyegette volna, hanem abból, hogy ígérete ellenére a Nyugat Oroszország határaiig tolta ki a NATO szervezetét. Sőt azt is láthatjuk, hogy ma olyan politika formálódik, amely egyáltalán nem találkozik az Európai Unió alapító országainak érdekeivel.

A kérdést tehát úgy tehetjük fel, hogy valójában kik határozzák meg Európa külpolitikáját? Ha ezek után sorba vesszük a kelet–nyugati kapcsolatok alakulását, kezdve a koreai háborútól a kubai válságon keresztül az ukrajnai puccsig, könnyen rájöhetünk, hogy azt alapvetően az Egyesült Államok és nem az európai országok alakították. Így egy lépéssel előrébb kerülünk, és feltehetjük a kérdést, hogy ki határozza meg az Egyesült Államok külpolitikáját.

Az Egyesült Államokban hagyományosan két irányzat küzd egymással, az egyik inkább befelé forduló, izolacionista, a másik Amerika világpolitikai szerepvállalásának erősítésére törekszik. A két gondolkodásról tavaly publikált könyvet az amerikai Külkapcsolatok Tanácsának egyik vezető szakértője, Charles A. Kupchan, aki az amerikai izolacionista gondolkodás történetét végigköveti az Egyesült Államok alapításától a Trump-adminisztrációig, és végül arra a következtetésre jut, hogy az amerikaiak belefáradtak hazájuk folyamatos külső kötelezettségvállalásaiba, és ehelyett valamilyen arányos középutat kellene találni.

„Az egyre illiberálisabb világban nagy szükség van arra, hogy az Egyesült Államok ismét kiálljon a demokratikus eszmék mellett… A legfőbb prioritásunk azonban az kell, hogy legyen, hogy saját nemzetünk politikai és gazdasági háza táját tegyük rendbe, nem pedig az, hogy külföldön keressünk elpusztítandó szörnyetegeket – írja a szerző, majd azt is hozzáteszi: – A demokráciát inkább támogatással és példamutatással kell terjeszteni, mintsem beavatkozással, csak ez segítheti az Egyesült Államokat, hogy megtalálja a középutat az elszigetelődés és a túlzott szerepvállalás között.”

Nem ennyire megértők az izolacionista irányzattal szemben a Chatham House (egy londoni liberális tudásközpont) kutatói, akik tavaly, közvetlenül az elnökválasztás előtt, felvázolva Amerika szerintük helyes és szükséges nemzetközi szerepvállalásának legfontosabb súlypontjait (US Foreign Policy Priorities), hevesen támadták az izolacionista irányba hajló Trumpot. Számos ilyen tudásközpontot és lokális vagy nemzetközi szervezetet lehetne felsorolni, amelynek prominens képviselői – a média közvetítésével – befolyásolják az Egyesült Államok bel- és külpolitikáját.

Ezek közül a legismertebbek a Heritage Foundation, a Cato Institute (tudásközpontok), az amerikai Külkapcsolatok Tanácsa, a Rockefeller által létrehozott Trilaterális Bizottság, az izraeli érdekeket képviselő Amerikai–Izraeli Közügyi Bizottság (AIPAC), de velük még távolról sem jutottunk a sor végére. E szervezetek irányt kívánnak mutatni az amerikai külpolitika számára. Mindegyik intézmény azt állítja magáról, hogy független nézeteket képvisel, ha azonban a háttérben meghúzódó finanszírozókat nézzük, akkor két nagy csoportra lehet ezeket az intézményeket bontani.

Az egyik csoportba azok tartoznak, amelyeket többnyire a nemzeti (termelő) tőke finanszíroz, ezek inkább a nemzeti érdekeket, a világban való csekélyebb szerepvállalást propagálják. Ennek az irányzatnak egyik politikai képviselője Donald Trump. A másik csoport, amelyet elsősorban a nemzetközinek tekinthető pénztőke finanszíroz, Amerika erőteljesebb globális szerepvállalását szorgalmazza (nem véletlenül található a Chatham House finanszírozói között a Nyílt Társadalom Alapítvány).

A tavalyi amerikai elnökválasztáson Trump ellen összefogott az egész nemzetközi pénz- és médiavilág, ezt jól lehetett érzékelni (és dokumentálni) a médiában ellene irányuló támadásokból, egyes politikusok, megmondóemberek nyilatkozataiból. Biden győzelmével az amerikai intézményekbe visszakerültek a korábbi adminisztráció héjái (egy tipikus példa az ukrajnai puccs fő szervezője, Victoria Nuland), és várható, hogy ez a kelet–nyugati feszültség növekedésével fog járni, mint azt a bevezetőben említett hírek is mutatják.

Európának, értve ezalatt az Európai Unió tagállamait, az Egyesült Államok külpolitikájának farvizén mozogva kevés lehetősége van arra, hogy az egyik vagy másik irányba jelentősebben letérjen az Amerika által meghatározott útról. E korlátozott mozgásteret a Chatham House említett tanulmányában meg is fogalmazzák: mindegy, ki ül a Fehér Házban, hatalmas nyomás nehezedik majd Európára, hogy az Egyesült Államok politikáját kövesse, nem lesz lehetőség szélesebb körű külpolitikai szuverenitásra.

E megállapítást többé-kevésbé vissza is igazolja az Európai Külügyi Szolgálatnak a cikk elején említett, november elején publikált dokumentuma, amelyben az alapvető prioritások megegyeznek a Chatham House tanulmányában találhatókkal, tükrözve, hogy Európában is ugyanazok az erők befolyásolják a külpolitikát, mint Amerikában.

Az európai anyag érdekessége, hogy 2025-ig egy ötezer fős gyors reagálású hadtestet kívánnak felállítani, és hogy a gyorsaság meg is valósuljon, a külső akciók feletti döntést ki akarják vonni az egyhangú döntések köréből. A lisszaboni szerződés 44. paragrafusa (EUSZ 44) ugyanis lehetővé teszi, hogy az Európai Tanács megbízza a tagállamok egy csoportját, akik képesek és akarnak külső akciókban részt venni, bizonyos feladatok elvégzésével, ám ehhez egyhangú döntés szükséges.

Ez a pont módosulna úgy, hogy a csoportok maguk tervezik meg és hajtják végre akcióikat, ami viszont már csak az ő döntésük, mégis az egész EU nevében cselekednének. E helyzet olyan akciókhoz vezethet, amelyekből más országoknak (például a szankciók következtében) jelentős káruk származhat, és tovább növelné a kelet–nyugati politikai feszültségeket. Ha tehát Európában a helyzet fokozódik, annak oka elsősorban az, hogy a Nyugat más országok belügyeibe való beavatkozással, szankciókkal a NATO kiterjesztésével, sőt akár katonai akciókkal is rá akarja erőltetni más országokra a saját értékrendjét és ezzel együtt befolyását is, ami természetesen ellenállásba ütközik. 

(A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója)

Kapcsolódó írásaink

Domonkos László

Domonkos László

Ki ölte meg Kennedyt?

ĀAz a november mintha még mindezzel együtt is a világon mindent megbénított volna. Beszéltek (inkább csak suttogtak, az akkori divat szerint) a felnőttek is

Vitéz Ferenc

Vitéz Ferenc

Ruhatár

ĀJ. Károly újragondolta a ruhatárát. Éppen itt volt az ideje, mert jön a hideg, még a levegő is recsegni fog a fagyban, amikor kifújja, a verebek meg torokgyulladást kapnak