Vélemény és vita
Válság, te örök!
Amióta eszemet tudom, válságban van a világ. Nem ismerem azt a nagy tehetségű rendezőt, aki rendre kitalál egy-egy újabb válságot, ráadásul ez idő tájt éppen a mi kis európai világunkban, de hogy mindig képes megújulni, az vitathatatlan
Mint ahogy az is, hogy a sorozatos válságok bőséggel adnak nekünk, újságíróknak, gazdasági, politikai elemzőknek munkát. Írásaink, figyelmeztetéseink többsége falra hányt borsónak bizonyul. S úgy képzelem, a válságok kitalálói közben jó nagyokat röhécselnek a markukban, „Már megint jól rájuk ijesztettünk!” felkiáltással. Ezekben a válságokban eleddig egy tényező vitathatatlanul közös. A cél. Az pedig aligha más, mint a megfélemlítés. Ami azért fontos, mert a félelemben tartott emberekkel azt csinál a gonosz, amit akar. És valóban!
Ma az európai és az amerikai fehér emberrel tényleg mindent meg lehet tenni. Ráereszteni a migránsokat, szétverni a család intézményét, kigúnyolni a hitét, letérdepeltetni, nemi aberrációra kényszeríteni, rabszolgává tenni, klímaőrülettel idegesíteni, tanulatlan, ostoba „hitszónokokat”, avagy hivatásos ijesztgetőket ráereszteni. Mindezzel persze az állandó félelemben tartás a cél. Kétségem sincs afelől, hogy ez háború. Háború a nemzetek, a fehér emberek, a normalitás ellen. Hadüzenet nélküli sunyi, lopakodó háború. Amelynek gyökerei mélyre nyúlnak, de erről majd később!
A jelent illetően szomorúan azt kell látni, hogy ez az emlegetett háború bizony eszkalálódik, magyarán fokozódik, élénkül. (Minden napra egy tojás!) Aligha hinném, hogy egy „átlagpolgár” pár héttel ezelőtt még elhitte volna, ami ma már valóság a fehérorosz határokon, miszerint egyszer csak erről az oldalról is ránk szabadul a migránstömeg. Mára világosan látszik, hogy az Európai Unió mindenre képtelen, ami valamilyen megoldást kínálna bármilyen válság leküzdésére. Sőt! Ostobaságokkal törődik.
Miközben arat a covid, a cseppet sem szegény nyugat-európai emberek pedig fáznak, autóval járni meg lassan tilos lesz nekik, Brüsszel felmérésekkel foglalkozik. A minap olvastam a legújabbról, nyilván fontosabb dolguk nem akadt. E szerint a bevándorlók elítélik a fejkendő tiltását, mert ez korlátozza a szabadsághoz és a vallásgyakorláshoz való jogukat. És az ég megint nem szakadt le!
Nem az a válasz, hogy menjenek szépen haza, és ott olyan fejkendőt hordanak, amilyet csak akarnak. Nem az a válasz, hogy ha már itt vannak, alkalmazkodjanak, ne robbantgassanak, ne nyiszálják az európaiak nyakát, ne erőszakoskodjanak, továbbá próbálják a munkát mint olyat megszeretni. Mindezen tulajdonságaik, cselekedeteik ugyanis éppen hogy a normális európai emberek szabadságát és vallásgyakorlását akadályozzák. Méghozzá nagyon! S a málé, tehetségtelen és hátsó szándékú uniós vezetők tehetetlenek. Semmiféle frissen keletkezett vagy éppen már régóta magunkkal hurcolt válságra nincs egyetlen épeszű megoldási javaslatuk sem. Éppúgy nincs a migrációra, mint az energiaválságra, avagy az állítólagos klímaválságra.
A villámgyorsan fejlődő Távol-Kelet okos emberei már arról írnak, hogy a Kelet át fogja venni a hatalmat minden téren. Merthogy észrevették (nem volt nehéz), hogy a nyugati világban a jólét és az elszabadult liberalizmus teljesen kiforgatta magából a társadalmakat, hiszen a Nyugat azzal van elfoglalva, hogy hány nem van, meg a fáknak is vannak jogaik, valamint a férfiak is szülhessenek. Továbbá állandósult az ökohisztéria, megoldások viszont nem születnek. Így aztán elég könnyű dolga van a Keletnek, mert – s ezt már én teszem hozzá – azzal foglalkoznak, amivel kell – az ő szempontjukból. Ők ezt az európai-amerikai hibbant helyzetet egyébként liberális őrületnek nevezik, gondolom sokan értünk egyet velük.
És akkor most pár mondat az őrületről, a lopakodó háború gyökereiről, az eredetről, legalábbis az egyikről. A múlt század elején, amikor kifordult a világ, elsősorban az európai világ magából, megjelent egy könyv, melyet egy jó családból származó bizonyos Alekszandra Rachmanova írt. Magyarországon 1934-ben adták ki, Benedek Marcell fordításában, Szerelem, cseka, halál címmel.
A hölgy a családot, mint az élet legnagyobb szentségét tisztelte. Írásaiban borzadva idéz Alekszandra Kollontajnak, a híres szovjet teoretikusnőnek egy kommunista kongresszuson elmondott beszédéből: „A forradalom mindaddig megvalósíthatatlan, amíg a család fennáll. A család a burzsujoknak az egyház által feltalált intézménye. El kell pusztítani!” Idézte Anatolij Lunacsarszkijt is, aki szerint: „A család a bolsevista ideológia szerint az egyéniség éltetője, és ezért az ideális kommunista államban nem tűrhető meg. Rachmanova a családot éltető erőnek tartotta, sokat írt is erről. Olyan erőnek, amiért érdemes bármilyen szörnyűséget elviselni. Nos, őt 1925-ben kitoloncolták hazájából.
Íme, hová vezetnek vissza a szálak, íme egy kicsiny példa az eredetről. A háborúról, mely a normalitás, a család ellen folyik, s amely valamikor Lenin elvtárs és eszmetársai európai működésének idején kezdődött. S eszméi sajnos felismerhetően ma is itt vannak velünk. Borzadva gondolok az ötvenes–hatvanas évekbeli osztálytermeinkre, melyek falán ott virított bekeretezve a felirat: Lenin él, Lenin élt, Lenin élni fog. És tényleg nem tűnt el. A szelleme meg annak kísértete itt van velünk. A világ pedig mostanság szemmel láthatóan nem a mi javunkra változik, a válság pedig, mint életeket felforgató eszköz, tényleg örök. Mert tűrjük, hogy az legyen.
(A szerző újságíró)
