Vélemény és vita
Ködön túl a múlt
Tudomásul kell vennünk, hogy Révai József szelleme itt kísért. A szélsőséges forradalmárok csoportja keményen dolgozik
Nem a jövőről írok, hanem a ködön túli múltról. Volt egyszer egy Nemzetgyűlés, amely 1946. január 31-én elfogadta azokat az alapelveket, amelyekre a jövőt akarta építeni. Elfogadták azok is, akik valóban hittek az alapvető jogok érvényesíthetőségében, és azok is, akik csak remélték ezt, de sejtették, hogy a szuverenitás hiánya (szovjet megszállás) kissé illuzórikussá teszi e jogok érvényesülését. És formailag elfogadták azok is, akik már ekkor az alapelvek felrúgásán dolgoztak.
Az 1946. I. törvényt nevezhetnénk „alaptörvénynek” is, „alkotmánynak” azonban semmiképpen. Rendelkezései – ha érvényesülhetnek – jó irányba fordíthatták volna nemzetünk sorsát. Mit is tartalmazott ez a törvény? Az állampolgárok természetes és elidegeníthetetlen jogait. Különösen jogot a személyes szabadsághoz és az elnyomatástól, félelemtől és nélkülözéstől mentes emberi élethez. Jogot a gondolat és vélemény szabad nyilvánításához, a vallás szabad gyakorlásához, az egyesülési és gyülekezési szabadsághoz, a tulajdonhoz, a személyi biztonsághoz, a munkához és méltó emberi megélhetéshez, a szabad művelődéshez. Tartalmazta a törvény a részvétel jogát az állam és önkormányzatok életének irányításában.
A népakarat érvényesülését így fogalmazták meg: „Az államhatalom kizárólagos forrása és birtokosa a magyar nép.” Ez a törvény rendelkezett Magyarország új államformájáról, amelyet köztársaságban határozott meg. Az utóbbit nem tudni, hányan támogatták, egyvalaki biztosan nem, Slachta Margit. Javaslatát, hogy legalább titkosan szavazzanak e korszakos jelentőségű változásról, elvetették.
De most nem erről akartam írni. A lényeg az volt, hogy csaknem egyhangúan rögzítették a magyar állampolgárok természetes és elidegeníthetetlen jogait. (Ezek királyságban éppúgy érvényesülhetnek, mint ahogy köztársaságban is sérülhetnek.) Ezek az alapelvek ma is megállják a helyüket, ma is részei az Alaptörvényünknek, és szerencsére ma érvényesülnek is. A törvény kidolgozója és előadója – egyben a pártközi megállapodás révén a kijelölt miniszterelnök – a magyar nemzeti demokrácia legkiválóbb alakja, Sulyok Dezső volt.
A probléma abban állt, hogy a képviselők jelentős része – kommunisták, némely szociáldemokraták, de még parasztpártiak is – „osztályozni” kívánták a magyar nép tagjait. Megmondani, egyáltalán ki is tartozik ebbe a kategóriába. Legvilágosabban ezt Révai József kommunista ideológus fogalmazta meg, már e törvényjavaslat vitájában: „A Magyar Köztársaság nem óhajt emberi és polgári jogokat adni a demokrácia, a köztársaság ellenségeinek.” És ez az ártatlannak tűnő gondolat lett mindennek a rákfenéje.
Nagyon hamar nyilvánvalóvá vált ugyanis, hogy a demokraták a szabadságjogok kereteit a demokratikus államrendben látják, míg a magukat Baloldali Blokknak nevezők a szabadságjogokat mindenkitől megvonnák, akik nem azonosulnak velük ideológiailag. Nagy különbség. S mivel ez a baloldal Magyarországon soha nem jutott parlamenti választáson többségre (1947-ben sem!), természetes, hogy az egész demokratikus elv- és államrendszert, amely a népakaratra épült, elvetette. Ez annál inkább sem okozott nehézséget, mert az alapideológia, a marxizmus–leninizmus eleve tartalmazta a diktatúra szükségszerűségét. Meghasonlást később az olyan kommunistáknál, mint Lukács György vagy Déry Tibor is csak a mérték, a lépték okozott, nem a népakarat megvetése.
A Baloldali Blokkot – amely valójában a szélsőbaloldal befolyása alatt állt –, nagyon zavarta ez az „alaptörvény”. Elfogadása után néhány nappal már megkezdődött az „értelmezése”, a gyakorlatban pedig a negligálása. A folyamat első lépése a hírhedt „hóhértörvény volt”, amely a kormánypártok (valójában a Baloldali Blokk) kezébe adta a törvény büntetőjogi értelmezését (1946. VII. tv. a „Demokratikus államrend és a köztársaság büntetőjogi védelméről”). Ezt a nemzeti demokraták – élükön Sulyok Dezsővel – elutasították. Sulyok így nem hogy miniszterelnök nem lett, de hamarosan fasisztának bélyegezték, ellenzékbe szorult.
Ami a lényeg: a szélsőséges baloldalnak asszisztált mind a meghunyászkodó polgári oldal, mind a kiváró értelmiség, mind a demokráciát (talán) elfogadó baloldal. A folyamat vége aztán egy „Alkotmány” lett, amelyben már olyan „alapelveket” rögzítettek, hogy a Magyar Népköztársaság a munkások és dolgozó parasztok állama, amelyet a munkásosztály vezet. A hatalom pedig a „dolgozó népé”, amely egységben építi a szocializmust. Hogy mit is jelent, hogy a „Népköztársaság a dolgozók érdekeinek megfelelően biztosítja a szólásszabadságot, sajtószabadságot, a gyülekezési szabadságot”, azt meg lehetett kérdezni Révai elvtárstól, Péter Gábor elvtárstól vagy esetleg Rákosi–Gerő–Kádár elvtársaktól.
Abban, hogy e történetben a szélsőségesen hatalommániás hivatásos forradalmárok szűk csoportja ki tudta sajátítani a „baloldal”, majd a nép fogalmát, legfőbb felelőssége az akkori baloldalnak van. De felelős az a tömeg is, amelyet meg tudtak téveszteni, meg tudtak kísérteni (leginkább az irigységre, mohóságra ható propagandával).
Még inkább felelős az az entellektüel réteg, amely e mániákusok zsoldjába szegődött, s az is, amely sunyin kivárt, hallgatott, majd karjait széttárva csatlakozott a hadhoz. Minél nagyobb a tehetség, annál nagyobb a felelősség. De sok eltévelyedést láttunk! Vezeklést is, s ha időben jött, őszinte volt, meg is bocsátottunk. Pedig az ő felelősségük is volt a megbélyegzés általános gyakorlattá válása, a szavak értelmének összezavarása, az értékek politikai elvárásokhoz kötése. Emberek, családok, társadalmi rétegek, világnézetek, ízlések meghurcolása.
Nem a jövőről írok. A múltról s talán egy kicsit a jelenről is. Sajnos tudomásul kell vennünk, hogy Révai József szelleme itt kísért ma is. A szélsőséges hivatásos forradalmárok csoportja keményen dolgozik. Van megkísértett tömeg is. Vannak megtévesztett „baloldaliak” is. Vannak saját pártvezetésük által a „baloldallal” szövetségre léptetett, összezavart „jobboldaliak” is. Vannak felhasznált és kiváró entellektüelek is. Van erre pénz is, és van nemzetközi támogatás is. Szerencsére nincs katonai megszállás, de bizonyos rétegeket eluraló médiamegszállottság van.
És vannak mindenre kapható emberek, akik a szép elveket egy pillanat alatt felülírnák. Alkotmányoznának az ehhez szükséges jogi és erkölcsi felhatalmazás híján is. Felrúgnák a harmincegy éve fennálló alkotmányos jogi kereteket. Az állampolgárok természetes és elidegeníthetetlen jogait. Különösen az elnyomatástól, félelemtől és nélkülözéstől mentes emberi élethez való jogot. Nemcsak megvadult – mandátumért küzdő – politikusok, de elhülyült entellektüelek bizonygatják, hogy itt az ideje elnyomni a sajátjuktól eltérő nézeteket. Itt az ideje, hogy a más világnézetűek féljenek. Itt az ideje a forradalmi megoldásoknak!
Fontosak az alapelvek. A szabályok is. Ma sem az a baj – miként 1946-ban –, hogy a 2012. január 1-jétől hatályos Alaptörvény érvényben van, hanem az, hogy nem érvényesül maradéktalanul. Például az a paragrafusa, hogy az emberi méltóság sérthetetlen. Hogy a magzati életet a fogantatástól kezdve védelem illeti meg. Hogy a nagykorú gyermekek kötelesek rászoruló szüleikről gondoskodni. S vajon mit is kifogásolnak az Alaptörvényből?
Talán, hogy tilos az emberkereskedelem? Ha államok teszik, akkor talán szabad? Hogy senkit nem lehet szabadságától másként, mint törvényben meghatározott okból és a törvényben meghatározott eljárás alapján megfosztani? Hanem politikai okból kellene, ahogy hallom? Ehhez majd fel kellene állítani a „népbíróságokat”? Vagy az a baj, hogy a család nem más, mint a férfi, nő és gyermek közössége?
Ki tudja? De a lényeg mégiscsak az, hogy az alapelveket törvényellenesen megváltoztatni szándékozók a szabadságjogokat megint megvonnák azoktól, akik nem azonosulnak az ideológiájukkal. Jövőnket homály fedi, de nagyon hasznos, ha a ködön túl látjuk a tanulságos múltat és a jövő fenyegető veszedelmeit is.
(A szerző történész)
