Egy megzavarodott polgár vallomásai

Sarkantyús csizmát húztam fel az egyik este, pörgekalapot is tettem a fejemre, a bő gatya már rajtam volt, azt még délelőtt sikerült szereznem. Kaptam egy jó kis botot is hajdani néptáncos barátomtól, majd odaálltam a tükör elé, hogy gyakoroljam a fiúszerepet. Bocsánat, az én koromban már a férfiszerepet.

Az ostorcsattogtatáshoz persze ki kellett mennem az udvarra, mert akkora szobára sosem tellett, hogy zárt térben gyakorolhassam ezt az igazán férfias mesterséget, habár nem tagadhatom, hogy a Hortobágy közelségében születtem.

Ennek ellenére mintegy hatvan-hetven évig eszembe sem jutott, hogy a bajusznövesztést is meg kell majd valahogyan oldanom, hogy igazi férfi képét mutathassam, a ragasztott bajuszt ugyanis nagyon álságosnak tartom, hamis, és cáfolja az egyenlőséget mint olyat. Ugyanis az nagyon igazságtalan, hogy egyeseknek csak úgy, magától nő, másoknak meg a ragasztáson jár az esze. Kiváló orvosainkra vár a feladat, hogy ezt a gondot is megoldják éppúgy, mint a nemátalakító műtéteket. Végtére is nem tűrhetem, hogy ne próbáljam ki magam férfiszerepben, ha már a korszellem azt követeli meg, hogy választhatok.

Egyes ismerőseim, akikkel megosztottam e nemes és korszerű elképzelést, nem igazán pártolták ezt a kísérletemet, de én azt feleltem nekik, hogy avítt, a szabad akaratot tagadó, korszerűtlen és elítélendő a gondolkodásuk. Miért nem értik, milyen öröm látni, hogy mára az emberiség szabadsága végre odáig terjedt, hogy mi dönthetünk arról, nők akarunk-e lenni vagy férfiak? Méghozzá szabadon dönthetünk! Sajnos az érvelésemet máig nem tették magukévá, inkább gyorsan elköszöntek tőlem. Fejlődésem így aztán megakadt, és egyelőre nincs, aki segítene tánc-, öltözet- és bajuszügyben.

Most úgy tűnik, egyelőre szakemberhiány van. Ám reménykedhetünk! Hiszen állítólag (!) nálunk nem kevés ember helyesli
az Európai Unió által pártolt genderideológiát, ezért csak-csak akad majd egy igazi tanító, aki segít nekem abban, hogy átéljem a valódi szabadságot. Kérem, értesítsenek, ha sikerült találniuk egy ilyen haladó szellemű mestert!
Nos, félre a viccelődést, és komolyra fordítva a szót, a fentebb leírtak a hírek szerint nem nagyon térnek el a valóságtól.
Egyelőre ugyan sokan hiszik, hogy a vicc kategóriájába tartozik ez az ideológia, tehát az egész erőltetett genderügy, a családellenesség, a BLM, a térdelések kikényszerítése és így tovább. Sajnos tévednek. Ami először viccnek vagy éppen ostobaságnak tűnik, abból bizony lehet komoly baj.

Nehéz felfogni, miért próbál az emberiség jelentős része úgy tenni, mintha minden a normális mederben folyna, és semmi dolga nem lenne azzal, ami történik. Így van ez szerte a világon, lassan vagy nem is oly lassan szinte mindenütt. Tűrik, hogy városukban bizonyos kerületekbe nemhogy nem tanácsos, hanem egyenesen életveszélyes bemenni. Ami az EU-t illeti, tűri, hogy bizonyos államaikat (például Hollandiát, a folyton mindenkit bíráló és kioktató Mark Rutte országát) immár a hivatalos rendőri szervek is úgy emlegetik, mint drogállamot, a bűnözők paradicsomát, egy maffiaállamot. És ez az ország az Európai Unió tagja! Tűrik több európai országban, hogy „hétköznapi” cselekedetté vált a nemi erőszak, a késelés, a betörés. Olyanná lett a világ – és ez alól szinte nincs kivétel, hiszen „globalizálódtunk” –, hogy minden egyes nap megteremti a maga hordalékát.

Szennyes, mocskos dolgokat hoznak ezek az áradatok. Olyan világban élünk, ahol ki lehet jelenteni, hogy egy független országban, ez esetben Magyarországon, amely most éppen otthont adott a Europe Music Awards díjátadónak, a szervezők már előre bejelenthetik, propagandacélokra használják fel majd az eseményt Magyarország ellen. Nem fogják kitalálni! Azért, mert itt az LMBTQ-közösséget elnyomják. Kérdem én, milyen jogszabály szerint lehet az országunkba jönni és nemzetközi hírverést rendezve törvényeinket gyalázni? Tényleg, mi szabad és független ország vagyunk? Vagy lábtörlők?

Ám söpörjünk a házunk táján, ami az abnormális döntéseket és az emberek erkölcsi kapaszkodóinak elvesztését illeti.

Minapi hír az is, hogy húsz év fegyházra ítélték a 28-as villamoson történt késelés tettesét. Egy állítólag hajléktalan egyén szúrt halálra egy fiatalembert a villamoson. Csak úgy, mert ehhez volt kedve.

Ez nem húsz évet érdemel! Már csak az elrettentés miatt sem. Tényleg oda jutottunk, hogy félnünk kell a villamosra szállni? Sokak szerint tényleg. S lassan, netán amerikai mintára, még fegyvert is elkezdhetünk hordani – önvédelmi célból?
Bizonyára nagyon bonyolult tudomány a jog tudománya. Talán éppen ezért nehéz megértenünk azt is, hogy hét évbe telt például, amíg sikerült elfogni azt a hajléktalant, aki Makón gyilkolt meg brutálisan egy idős nőt és annak lányát a saját házukban. Most tényleges életfogytig tartó szabadságvesztést kért rá az ügyészség. Teljes joggal. Reméljük, élete végéig a haza javára dolgozik majd, rabláncon. Minimum ez legyen üzenet a gyilkosoknak.

Európa jelentős része – ahogy én látom – a káosz, a szétesés óráit éli. Délről, Keletről, Északról támadják már a határait, miközben sírásói, például Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke kijelenthetik, hogy „kerítésre és szögesdrótokra” nem adnak pénzt. A történelem őrzi a tényeket. Talán elnök asszony tudja, hogy országában régen elég sok pénzt adtak ezen rossz emlékű tárgyakra. Akkor nem kellett volna. Most viszont kell. Kellene.

Sajnos egyre több polgártársunkon lehet érezni, és nincs ez másként határainkon túl sem, hogy zavarodottan szemlélik a világot. Nem igazán értik, mi történik, és persze mindez miért történhet meg. Ők még a normalitás hívei. Sokan vannak, de tény, hogy kevéssé látszanak, kevéssé jut el a hangjuk oda, ahová el kellene jutnia. Ennek egyik oka talán az, hogy már a bátorság is eltűnt a világból. Hogy miért, azt komoly erőkkel ki kellene deríteni. Valamint villámgyorsan a támadók, a felforgatók tudomására kellene hozni, hogy a többség a védett és semmiképpen sem a nyílt társadalom híve, és cseppet sem ilyennek képzelte a rendet. Ezért csak arra szövetkezhetünk, csak azt ígérhetjük, hogy minden erőnkkel igazi rendet fogunk teremteni. Világos?

(A szerző újságíró)