Triviális állítás, hogy az ok összefügg az okozattal, hogy valamilyen cselekvést nem lehet annak következményétől és előzményétől elválasztani. Voltaire 1759-ben írt Candide avagy az optimizmus című pikareszk kisregényében Leibnitz filozófiai okoskodását kívánta kifigurázni, miszerint mindennek az oka Isten szándéka, és azért történik minden a lehető legjobban, mert Isten nem akar rosszat az embereknek. Candide képviseli ezt a nézetet, aki megingathatatlan ebbéli hitében, hiába történnek vele és zajlanak körülötte a legkegyetlenebb események.
A regény végére mindenesetre a jámbor lélek tanítója, Pangloss mester eljut a tudatos cselekvéselv megfogalmazásáig. A szállóigévé lett „műveljük kertjeinket” útmutatás ugyanis azt jelenti, hogy csak a tevékeny életforma szabadíthat meg a három legfőbb rossztól: a bűntől, az unalomtól és a szükségtől – tehát az erkölcsi normarendre alapozott szellemi és anyagi kultúra összetett meghatározását adja.
Az ok és okozat viszonyát vizsgáló logika elemi tétele, hogy léteznie kell az oknak, amely időben nem lehet későbbi az okozatnál; ok és okozat között törvényszerű kapcsolatnak kell lennie: az okozatnak az októl kell függenie. Valaki tehát nem zuhanhat le a repülővel, ha nem szállt föl előbb a gépre; a dohányzás okozhat rákot, az pedig halált, viszont a halál nem okozhat rákot. Ha nincs 1848-as forradalom, nem lesz Pákozd, nem lesz Görgei hadjárata, de Segesvár sem, 1849-es világosi fegyverletétel és Arad.
Ha Szabó Lőrinc hűséges férj, és a szeretője nem lesz öngyilkos, akkor nem készül el megrázó lírai rekviemje, A huszonhatodik év szonettciklusa. Persze lett volna konfliktus magyarok és Habsburgok között, mert a reformkori mozgalmak ezt előre jelezték, de azoknak is volt előzményük – talán egész Mátyásig is visszamehetnénk, aki elpusztíthatta volna Bécset, de nem tette. Szabó Lőrinc is írhatott volna szonettciklust, csak nem úgy és akkor, az adott okból kifolyólag.
Ezt az alapvető (logikai) szabályt kellene érvényesíteni a történelem és az irodalom tanításában is, tehát egyes eseményeket vagy műveket nem önmagukban, puszta nevekre, helyszínekre és évszámokra csupaszítva láttatni vagy az irodalmi művet megfosztani annak életteli környezetétől. Az új (2020-ban bevezetett, egyelőre még próbaidős) Nemzeti alaptanterv integrált magyartanítási, minden más tudományterületet befogadhatóbbá tevő érvrendszere talán változtatni fog azon a tapasztalaton, amellyel naponta találkozom a felsőoktatásba kerülő hallgatók gondolkodását illetően.
Meglehetősen eltompult ugyanis például az asszociatív készség – pedig a világháló jó lehetőséget kínálna az egymástól látszólag távolabb eső dolgok és jelenségek összekapcsolására is. A linkrendszer egyfajta asszociatív sémára épül, egyik gondolat továbbvezet a másik, majd egy harmadik felé – és így tovább. A legfőbb probléma viszont az, hogy ezeket az asszociációkat nem a felhasználó teremti meg önmagában, hanem készen kapja, ennek következtében még tovább satnyul a képzettársítási képessége.
Egy irodalmi szöveg tehát nem csak úgy magától születik meg – akkor sem, ha a költő vagy író nem tudja megmagyarázni az okát. Jókai megírta volna-e A kőszívű ember fiait, Madách Az ember tragédiáját, Vajda a Virrasztókat (csak néhány példa a sok közül), ha nincs szabadságharc, illetve, ha van, akkor a magyarok győznek? Fekete István megalkotta volna-e a Tüskevárt (és éppen ilyen remekművet írt volna-e), ha nem költői vénájú gazdász és vadász, nem beszélve keresztény értékrendjéről, 1948 utáni mellőzöttségéről (lásd a sérült gólya regényét)?
Márai írt volna-e regényt Szindbád hazamegy címmel, ha nem hal meg Krúdy, és nem rajongott volna az írótárs nyelvi ereje vagy irodalmi eszménye iránt? Belátom, hogy mindez leegyszerűsítő megfogalmazás, viszont a történelmi események, társadalmi folyamatok, filozófiai áramlatok, erkölcsi meggyőződések és az irodalmi művek között is kimutathatók a szoros összefüggések.
Az irodalmi mű megszületése egyszerre mágikus esemény és szükségszerű következmény; egyszerre a láthatatlan esztétikai, alkotáslélektani, attitűdbeli, művészetszociográfiai, továbbá biográfiai és mentalitástörténeti folyamat látható eredménye. Az egyre több sebből vérző irodalomtanítás és posztheideggeri irodalomtudomány nem tudott és nem tud mit kezdeni azzal a szükségszerűséggel, hogy az irodalmi mű nemcsak puszta szöveg – melynek nem mellékesen megvannak a nyelvi és szövegértékei, azok pedig önmagukban is örömforrások –, hanem maga az élet. Tehát nem cím és dátum, szerkezet és elmélet, hanem élő, lüktető anyag.
Erre egyébként már Füst Milán jóval korábban rájött, majd Móriczot olvasva, illetve esztétikai előadásaiban meg is fogalmazta a felismerését. S innen, a „szobakatedráról” csak annyit tudok üzenni a tanároknak, hogy a folyamatok (bennük az ok-okozati összefüggések) bemutatásával engedjenek teret a diákok asszociatív erejének, ha pedig már elkerülhetetlen a modern technika, akkor ne az internet irányítsa a gondolkodásukat, hanem próbálják meg ők birtokolni a világhálót.
Tanulják és tanítsák a modus vivendit – tehát ne csak az életmódot, hanem a létezési módot, sőt az ellentétes érdekek közötti együttműködést is. Ha nem így teszünk, annak is lesznek következményei.
(A szerző irodalomtörténész)
