Kövess engem

Jól kivehető a körmönfont szándék mostanában, hogy az európai ember közérzetét meghatározó érzés a félelem legyen, amelynek párja a lelkiismeret-furdalás. Ha igaz ez az állítás, meg kell állapítanunk, hogy mi lehet a célja ennek. Irányított, tudatos folyamat-e, vagy valóban az emberiség jelentős része öntudatlanul is fél valamitől. A félelem azóta van velünk, amióta ember létezik a Földön – legalábbis amióta a kísértés sikerrel járt –, éppúgy, mint a remény, a bizakodás, a megismerés vágya, a szerzés és birtoklás igénye, a hatalomvágy és számtalan más jó és rossz tulajdonság. Félünk a büntetéstől, legyen az bármilyen jellegű is: személyre szabott vagy valamilyen kollektív ítélet. A félelem édestestvére a lelkiismeret-furdalás.

Mivel az emberiség már régóta kiszakadt az egyetemes – isteni, természeti, szellemi – összefüggésekből, nagyon is elképzelhetőnek tartom, hogy a magára maradó ember kiszolgáltatottjává válik az ilyen körmönfont szándékoknak. És mi lehet a cél? Hát persze, hogy a hatalom, az anyagi javak hajszolása, a hiúság. Ezért kellene félnünk és gyötrődnünk a lelkiismeret-furdalás miatt, hogy önként és boldogan meghunyászkodjunk. Átadjuk a saját életünkre ható befolyásunkat a világmegváltó önjelölteknek. Fontos, hogy önként és boldogan. Ezért tartják a jó szándékú vagy degenerált fanatikusokat, látnokokat, „messiásokat”, hogy meggyőzzenek, „magukkal ragadjanak”, és mint látjuk, nem is eredmény nélkül.

Azt, hogy magunkra maradjunk, atomjaira bomoljon a társadalom, errefelé megpróbálta elvégezni a kommunista diktatúra, amelynek legfőbb kovásza maga volt a félelem. Ahol kommunista diktatúra nem volt, ott is tapintható volt a félelem – főleg az ötvenes években –, de ugyanezt a folyamatot végül a modern technikai eszközök révületébe esett fogyasztói társadalom végezte el.

Mitől is kellene félnünk? A legfőbb rémület a Föld elpusztulása. Ennek megjövendölése valószínűleg egyidős azzal, hogy az emberiség tudatosította az idő fogalmát, s mivel megérteni képtelen – oh, a végtelen –, folyton látni véli az idők végezetét is. Az Apokalipszis, a végítélet helyébe azonban most egyszerűen a bennünk rejlő lelki mértéket, szabadságot negligáló végpusztulás lépett.

Ez alkalmasabb a lelkiismeret-furdalás állandó fenntartására, mert sulykolni lehet, hogy az emberiség puszta léte fenyegeti a bolygót. E félelem és lelkiismeret-furdalás egészen konkrét eleme volt az atomháborútól való rettegés. Az önjelölt világmegváltóknak nem érdekük, hogy valódi megoldásokat alkalmazzanak a bolygónk védelmére, sőt! Az az érdekük, hogy fantaszta, extrém, emberellenes megoldásokkal – s állandó félelemkeltéssel – a probléma megterhelje az emberek lelkiismeretét. Szétzilálja a társadalom kohézióját, politikai és gazdasági válságot, káoszt idézzen elő, amelyek segítségével a hatalmat, majd az anyagi javakat ki lehet sajátítani.

Félnünk kellene tehát, hogy tíz év múlva elfogy az élelem, húsz év múlva megfagyunk, harminc év múlva megsülünk, negyven év múlva megfulladunk? Nem, dehogy. Úgy teremtettünk, hogy állandóan fejlődjünk, megtaláljuk a helyes utat. Az európai törtető, haszonleső világmegváltók viszont most már valóban veszélyeztetik az életünket.

Elérnék, hogy legyen lelkiismeret-furdalásunk, mert huszonkét fokban szaunázunk családokként, ahelyett, hogy egy konténerben élnénk – minden emberre jutna másfél négyzetméter –, s azt nyáron el tudná látni energiá-val a Nap. Télen meg gyertyával felmelegített cserepekhez húzódnánk nyakig pokrócba bugyolálva. Akik nem tesznek eleget ennek, azokat kiközösítjük, hetedik cikkelyezzük, megfojtjuk, előbb embargóval, de ha kell, háborúval kényszerítjük.

Tarthatunk a háborútól. Ha meg-feledkeznénk erről, valakik gyorsan kényes vizekre vezényelnek repülőgép-hordozókat, felfegyvereznek felelőtlen bandákat, exportálnak embermilliókat vagy egy kis demokráciát, elzárnak csapokat. Követelnek, ultimátumot küldenek, embargót hirdetnek, megbélyegeznek, erkölcsi fölényüket bizonygatják. Az embereket hergelik. Rendeleteket alkotnak, büntetnek, hadiállapotot idéznek elő, jogokat korlátoznak és vonnak el, állandóan a jogállamiságról szájalva a jogot lábbal tiporják, szabadságról papolva egész nemzeteket korlátoznának szabadságukban, egyenlőségről szavalva magukat egyenlőbbnek tekintik másoknál.

Tartani kell a háborútól, mert már érződik a pernyeillat. S mi tartunk is a háborútól, mert a génjeinkben érezzük a pusztítás következményeit. Félni nem félünk, mert hisszük, hogy a Teremtő akarat békés és győzedelmes. Építkezni akarunk, nekünk az jobban megy. Talán ezért hitették el velünk, hogy nálunk aztán nincsen nagyobb vitéz kerek e világon. Bele is rokkantunk a sok vitézségünkbe. Most a bátorság a békéhez kell, az építkezéshez, a józansághoz, a tetthazafisághoz. Az okos ember látja, hogy a mai háborúskodások célja már nem is más, mint a háború maga. Milyen igaz a mondás: „Si vis pacem, para bellum!” Ha békét akarsz, készülj a háborúra!

Vannak, akik a nemzethaláltól félnek, s ez nem alaptalan félelem. Az európai nemzetek pusztulásának eszköze az új népvándorlás. Érdeke ez is a korlátlan hatalomra vágyóknak. Hiszen a nemzet az a közösség, amely képes korlátozni a totalitárius álmokat. Nem vigasztal, hogy mind elpusztulnak az európai nemzetek, mert a magyarért nagy kár lenne. Féltem a magyarságot, s féltek minden egyes nemzetet, amelynek saját kultúrája, öröksége, nyelve, legendája, küldetése van. Féltem a németeket, nehogy megint erőszakosan találjanak magukra. Ennek nem szokott jó vége lenni. Féltem az oroszokat, nehogy félnem kelljen tőlük megint.

A félelem erői már megtámadták a tulajdont (az ideológiai alapon történő adózás mindig csak az első lépés), támadják a nyugdíjat, a munkát is (elszakítanák a teljesítménytől), támadják az életfolytató gyermeket! Támadják a férfit és a nőt, támadják a családot. Van, ahol már félnek ettől. Meghunyászkodnak. A tiszta lelkiismeret óriási kincs. Nem enged félni. Mérlegelni. Segít természetes egyszerűséggel átélni a legszentebb emberi harmóniát: nő és férfi szerelmét, a gyermekáldást.

Ezért ne féljünk! Egy ember, Róma választott püspöke, amikor tizennyolc éves voltam, azt mondta: „Manapság… sokszor olyan bizonytalanná válik a földi élet értelme. Kételyek árasztják el az embert, és kétségbe is tud esni. Engedjétek tehát – kérlek benneteket, alázattal és bizalommal kérlek –, hagyjátok, hogy Krisztus beszéljen az emberekhez.” Ennek az első szózatnak volt híres jelmondata: „Ne féljetek!” Mert a félelem erői már akkor is veszedelmesek voltak. Azokat legyűrtük, nagy szégyen, hogy ma mégis nagyobb a veszély, mint negyven évvel ezelőtt.

Féljünk az embertől? Nem elég nekünk a haláltól félni vagy legalábbis a meghalás gyötrelmeitől? Nem elég a betegségektől, az öregség bajaitól, nyomortól, elemésztő magánytól? Tudom, hogy II. János Pál erről is szólt akkor. Hallom a hangját. S ez jó. De annyi rétege van az emberi létezésnek. Elfogadom azt is, hogy a reménnyel is párban jár a félelem.

Mert a félelem a jövő iránti szorongás, aggódás. S éppen ezzel élnek vissza a félelem erői, gerjesztői. Hogy mindannyian szorongjunk, aggódjunk a jövő miatt, magunk miatt is, gyermekeink, unokáink miatt is, jó esetben nemzetünk, Európa, az emberiség jövője miatt is. Szenvedjünk a jövő miatt. Meneküljünk hát remény nélkül a magtalan jelenbe, megbénulva a félelem árnyai által. Hiszen milyen jól hangzik: pusztán a jelen miatt senki sem boldogtalan. Dehogynem, Lucius Annaeus!

Szép, szent lázadás: nem félni. A félelem vakká tesz: se múlt, se jövő. Csak a ma. Se lélek, se szellem, se morál, se szerelem, csak test és álörömök. Álarc, álhumanizmus, álműveltség. Tudjuk, érezzük ezt mindannyian az út elején, s mégis mennyire nehéz kockáztatni és megalkuvás, azaz félelem és lelkiismeret-furdalás nélkül élni! Pedig csak hallgatnunk kellene a halk üzenő szóra: „Kövess engem!”

(A szerző történész)