Kő András

Vélemény és vita

Gemkapocs

Megrendítő látvány volt. Ültem a Gyűjtőfogház egyik nagy alakú szobájában, előttem piros Erika írógépem, az asztalon pedig kivégzett, 1956-os forradalmárok levelei sorakoztak

Olyan levelek, amelyek soha nem jutottak el a címzettekhez. Megírták őket, aztán a süllyesztőben végezték. Csoda, hogy annyi év múltával egyáltalán napvilágra kerültek, elkezdtek lélegezni, és életjelt adtak a síron túl is az utánuk következő nemzedékek tagjainak, hogy sohase felejtsék az áldozatot. A történelmi napfelkelte után voltunk.

A szoba sarkában a fogház egyik alkalmazottja üldögélt, aki felügyelt a munkámra. Nem volt bizalmatlan velem, csak azt tette, amit előírtak a szabályok. Már a levelek kézbe vétele, forgatása, olvasása is fájdalmas perceket okozott. De a fájdalom néma. Elképzeltem a levelek íróit, amint utolsó gondolataikat küldik a szeretett feleség, anya, apa vagy testvér felé, és remélik, hogy üzenetük eljut majd hozzájuk. S amíg a sorokat szántotta a halálraítélt, addig egyre fogyott az élethez szükséges idő és levegő.

A kéz idegpályái égetően és sisteregve öklelték ki magukból az itt-ott már alig olvasható szavakat, amelyek nyomát a papírlapok őrzik, de ördögi cinizmussal arra sem méltatták őket a hatalom urai, hogy továbbítsák végső üzenetüket. Az aradi vértanúk búcsúleveleit megkapták azok, akiknek íródott, az 1956-osok személyes vallomásai elrejtve maradtak a világ elől. A bosszúállókban ezek a kézjegyek is félelmet kelthettek.

S amint lassú mozdulatokkal, vigyázva, mint egy sérült madárra, emeltem ki a dobozból a leveleket, kezembe akadt egy, amelynek néhány oldalát gemkapocs fogta össze a bal felső oldalon. Ez a gemkapocs azonban elütött a megszokottól, tudniillik rozsdás volt; isten tudja, mióta hevert feltámadására várva egy dohos, vizes pince mélyén. S ahogy leválasztottam a gemkapcsot a papírokról, a rozsda szemei rászálltak az ujjaimra, a gemkapocs formája pedig kirajzolódott a kockás papírlapon. Átvillant az agyamon a gondolat, hogy a gemkapocs nem pusztult el azután sem, hogy a halálra ítélt maga már réges-rég elporladt a számára kijelölt földben. Legföljebb berozsdásodott.

Ez a gemkapocs megőrzött valamit abból, amit örökkévalóságnak hívunk. Úgy néztem rá, mint annak az ötvenhatos katonának az inggombjára, amelyet az exhumálás során kiforgatott magából a föld. Az önfeláldozás, a hőstett köszönt vissza egy jelentéktelennek látszó gemkapocsban. A végzet. Képzeletemben egy emberi sors kikötője tűnt fel a távolban.

Milyen érdekes, hogy a gemkapocsnak Norvégiában szimbolikus jelentése van. A hősies történet a második világháborúhoz fűződik. 1940-ben, amikor a németek elfoglalták az országot, megtiltották a lakosoknak, hogy a száműzött norvég király, VII. Haakon monogramjával díszített gombokat és jelvényeket viseljenek a ruhájukon. A polgároknak azonban eszükbe jutott a gemkapocs, amelyet a ruhájukra tűzve kezdtek hordani, a nép egységének és ellenállásának szimbólumaként. A hőstett nem merült feledésbe, mert 1990 ja-nuárjában egy gigantikus gemkapocs formájában emlékművet emeltek a feltaláló, a norvég Johan Vaaler tiszteletére.

A gyűjtőfogházi rozsdás gemkapocs miniatűr darab a gigantikus norvég monumentumhoz képest, mégis ereklye és jelkép maradt a szememben, akárha visszakerült a pince mélyére, akárha megsemmisítették. Amíg a kezemben volt, úgy ragyogott, mint egy drágakő. 

(A szerző újságíró)

Kapcsolódó írásaink

Szerencsés Károly

Szerencsés Károly

Kövess engem

ĀA tiszta lelkiismeret óriási kincs. Nem enged félni. Mérlegelni. Segít természetes egyszerűséggel átélni a legszentebb emberi harmóniát: nő és férfi szerelmét, a gyermekáldást. Ezért ne féljünk!