Gemkapocs

Olyan levelek, amelyek soha nem jutottak el a címzettekhez. Megírták őket, aztán a süllyesztőben végezték. Csoda, hogy annyi év múltával egyáltalán napvilágra kerültek, elkezdtek lélegezni, és életjelt adtak a síron túl is az utánuk következő nemzedékek tagjainak, hogy sohase felejtsék az áldozatot. A történelmi napfelkelte után voltunk.

A szoba sarkában a fogház egyik alkalmazottja üldögélt, aki felügyelt a munkámra. Nem volt bizalmatlan velem, csak azt tette, amit előírtak a szabályok. Már a levelek kézbe vétele, forgatása, olvasása is fájdalmas perceket okozott. De a fájdalom néma. Elképzeltem a levelek íróit, amint utolsó gondolataikat küldik a szeretett feleség, anya, apa vagy testvér felé, és remélik, hogy üzenetük eljut majd hozzájuk. S amíg a sorokat szántotta a halálraítélt, addig egyre fogyott az élethez szükséges idő és levegő.

A kéz idegpályái égetően és sisteregve öklelték ki magukból az itt-ott már alig olvasható szavakat, amelyek nyomát a papírlapok őrzik, de ördögi cinizmussal arra sem méltatták őket a hatalom urai, hogy továbbítsák végső üzenetüket. Az aradi vértanúk búcsúleveleit megkapták azok, akiknek íródott, az 1956-osok személyes vallomásai elrejtve maradtak a világ elől. A bosszúállókban ezek a kézjegyek is félelmet kelthettek.

S amint lassú mozdulatokkal, vigyázva, mint egy sérült madárra, emeltem ki a dobozból a leveleket, kezembe akadt egy, amelynek néhány oldalát gemkapocs fogta össze a bal felső oldalon. Ez a gemkapocs azonban elütött a megszokottól, tudniillik rozsdás volt; isten tudja, mióta hevert feltámadására várva egy dohos, vizes pince mélyén. S ahogy leválasztottam a gemkapcsot a papírokról, a rozsda szemei rászálltak az ujjaimra, a gemkapocs formája pedig kirajzolódott a kockás papírlapon. Átvillant az agyamon a gondolat, hogy a gemkapocs nem pusztult el azután sem, hogy a halálra ítélt maga már réges-rég elporladt a számára kijelölt földben. Legföljebb berozsdásodott.

Ez a gemkapocs megőrzött valamit abból, amit örökkévalóságnak hívunk. Úgy néztem rá, mint annak az ötvenhatos katonának az inggombjára, amelyet az exhumálás során kiforgatott magából a föld. Az önfeláldozás, a hőstett köszönt vissza egy jelentéktelennek látszó gemkapocsban. A végzet. Képzeletemben egy emberi sors kikötője tűnt fel a távolban.

Milyen érdekes, hogy a gemkapocsnak Norvégiában szimbolikus jelentése van. A hősies történet a második világháborúhoz fűződik. 1940-ben, amikor a németek elfoglalták az országot, megtiltották a lakosoknak, hogy a száműzött norvég király, VII. Haakon monogramjával díszített gombokat és jelvényeket viseljenek a ruhájukon. A polgároknak azonban eszükbe jutott a gemkapocs, amelyet a ruhájukra tűzve kezdtek hordani, a nép egységének és ellenállásának szimbólumaként. A hőstett nem merült feledésbe, mert 1990 ja-nuárjában egy gigantikus gemkapocs formájában emlékművet emeltek a feltaláló, a norvég Johan Vaaler tiszteletére.

A gyűjtőfogházi rozsdás gemkapocs miniatűr darab a gigantikus norvég monumentumhoz képest, mégis ereklye és jelkép maradt a szememben, akárha visszakerült a pince mélyére, akárha megsemmisítették. Amíg a kezemben volt, úgy ragyogott, mint egy drágakő. 

(A szerző újságíró)