A Hétköznap kijött az utcára

A Hétköznap úgy gondolja, hogy mindaz, ami a közéletet bitorolja acsarkodással, uszítással, hergeléssel, attól jobb, ha távol tartja magát, mert az energiái értelmesebb és főként fontosabb dolgokra kellenek. Azért elraktározza az agyának egy hátsó zugába azokat a bántásokat, amiket alkalomadtán elő fog venni, ha szükséges.

A Hétköznap most úgy gondolja, hogy eljött az ideje, hogy ezt a felgyülemlett terhet – az Istenét, a hazáját, a családját, az önbecsülését ért sérelmeket – most leteszi. Békésen, de határozottan, ahogy kell, ahogy a mindennapi feladatait is végzi. A Hétköznap tudja azt is, hogy most egymillióval többen van, mint tizenkét évvel ezelőtt. Ahogyan az ígéretben szerepelt, az megvalósult, és ettől sokkal erősebbnek érzi magát. Illő volt hát megmutatnia, s noha eltelt három hét, fontos beszélni róla.

Október 23-a idén szombatra esett. Ez egy igazi pihenőnap, amikor le lehet tenni a lantot. Erre is gondolva a Hétköznap felkerekedett, és kora reggel elindult a szélrózsa minden irányából, még Erdélyből meg Lengyel- és Olaszhonból is. Megtöltötte benzinnel a kocsiját vagy buszra szállt, a barátaival együtt kifizette az útiköltséget. Mert a Hétköznap szerette rendben tudni a dolgait. Akkor volt békében saját magával, ha min­dennek megadta az árát, mert pontosan tudta, hogy „Add meg a császárnak, ami a császáré, Istennek, ami Istené”.

A Hétköznap most úgy érezte, hogy a Jóistennek, a hazájának, a családjának, a férjének, a feleségének, a gyermekeinek, az unokáinak adózik, így még a zászlót is elővette a kamrából, hogy ne eszköztelenül induljon útnak. Tudta, hogy nem lesz egyedül, tudta, hogy százezred magával indul útnak. Hogy össze fog folyni egy hatalmas menetben. Mert a Hétköznapnak időnként meg kell mutatnia magát, kilépve a hétköznapokból.

Az egyetem előtt, a Sziklakápolna alatt – együtt a pálos atyákkal, aki egyek a magyarokkal – a hídon, a Duna felett haladva látta a többi hidat, amelyek nemcsak két partot kötnek össze, de hiteket, történelmet, örömöket és fájdalmakat is. A Belváros most hallgatag házainak medrében jól érezte magát a Hétköznap. Együtt énekelte az olasz fiatalokkal, hogy Avanti ragazzi di Buda és Avanti ragazzi di Pest, hiszen a Hétköznap maga mindez.

Nézte az ugyanazon színekkel csíkozott zászlajukat, és tudta, hogy ők is az ottani Hétköznap nevében jöttek ide. Ugyanígy nézte az előtte haladó hátizsákjába tűzött piros-fehér zászlót, és tudta, hogy nincsen egyedül, hogy ez a három Hétköznap megérti egymást, a hátát vetheti nekik. Ha kell, egy frontot alkothatnak magas tárgyalóasztaloknál is.

A kék eget, a tiszta időt nézte, a madarak rajokban repültek a tetők felett. Kicsit úgy érezte, hogy a madarak szabadsága az övével egyesül, ő is repdeső madárrá válik ebben a nagy vonulásban. Nézte az összesűrűsödött felhőket, amik nem zavarták, ha netán esni fog, hát esni fog, de most olyan idő van, hogy kegyesek lesznek a felhők is. Hétköznapi ruhában vonult a Hétköznap, a kora őszi időjáráshoz igazodva rétegesen öltözve.

A feleség, a férj, a barát úgy bocsátotta el: meg ne fázz, ne érjen utol semmi baj, mert ugye ólálkodnak mindenféle fránya fenék körülöttünk. A Hétköznapot ez az óvás-féltés is csak erősítette, hiszen ez sokkal fontosabb, mint azok a fenekedések, amiket mindenfelől hallott, és nem győzte elhessegetni őket.

A tömött vonulásban egymásnak verődött váll, hát, cipősarok és cipőorr, együtt botladozott is egy kicsit, de a Hétköznapot ez bátorsággal és összetartozás-tudattal töltötte el: együtt vagyunk mindnyájan, azokkal is, akik otthon maradtak, és azt mondták, hogy majd a tévén fogják megnézni. És valóban, a Hétköznap hozott magával még egy csomó embert. A zsigereiben élte azokat a táblákat, amiken az állt, hogy SOHA TÖBBÉ! meg az, hogy STOP, GYURCSÁNY!, mert azt akarta szívből, hogy olyan gyalázat ne fordulhasson elő még egyszer az életében, hogy ne élhesse a normális életét.

Mert a Hétköznap mélyen tudta, hogy saját magát, a hétköznapiságot, a normális életet, a kertjét, a családját, a házát, a hazáját és a közösségeit időnként meg kell védeni. Akkor fel kell kelni, akár véráldozatot is kell hozni. Látta a magasban a táblát, amin az állt, hogy CUM DEO PRO PATRIA ET LIBERTATE, és tudta, hogy a nagyságos fejedelem is együtt jött vele. És amikor az út szélén egy jó hangú fiatalember Kossuth-nótákat kezdett énekelni, ez magával ragadta a Hétköznapot, akkor együtt énekelt az ara­diakkal, a vértanú miniszterelnökkel és a legnagyobb magyarral is.

A Hétköznap elvonult a Nemzeti Múzeum mellett, amelynek a kerítésén most ott voltak ama tizenöt évvel ezelőtti napoknak a szörnyűségei, amikről olyan jó lenne elfeledkezni, amikor majdnem újra forradalom lett egy fantom jóvoltából, de nem lehet. Ezért kellett a Hétköznapnak most útra kelni, idejönni és végigmenni egy úton, gyógyítva, engesztelve azt is, amiért a fantom még bocsánatot sem kért. Mert a Hétköznap pontosan tudta az erejét, hogy neki még ezt az áldozatot is meg kell hoznia, amire a Mestere tanította. Majd elment az Astoriánál álló emlékezetkamion előtt, amely végigjárta az országot, hogy ne feledkezzünk el arról, aminek SOHA TÖBBÉ nem szabad bekövetkeznie, hogy a Hétköznapot soha többé nem szabad szétszakítani.

A Hétköznap szembement a hajdani lovasrohammal, a szemkilövőkkel egy ellen­áramban, ami legyalulta mindezt. Legalábbis addig, amíg netán újra indulni kell egy belső parancstól hajtva. Tudta, hogy meg kell állni egy-egy hatalmas kereszteződést elfoglalva, hogy ne tévesszen irányt. Egy szakállas, sztentori hangú óriással együtt zengte a Himnuszt. Ráébredt, hogy a pesti utcán akárhányszor is folyt a vér, és azt mindig neki, a Hétköznapnak kellett feltörölnie. Együtt énekelte a Nélküled összetartozás-himnuszt is, ami azt mondja, hogy egymás nélkül már nem lehet többé élni.

És várta a Hétköznap a miniszterelnököt, Batthyány, a Tiszák, Bethlen, Teleki, Nagy Imre és Antall József utódját, aki messziről érkezett – nagy csatákat vívva a Hétköznapért –, aki azzal kezdte, hogy régen találkoztunk. És a Hétköznap tudta, hogy mindketten jó, hogy itt vannak, tudta azt is, hogy mindig tudtak egymásról.

A miniszterelnök elmondta az esélyeket és a veszélyeket is, az örömökre okot adó dolgokra figyelmeztetett, de a fájdalmakat sem hallgatta el. Képes gyógyítani, hiszen a gyógyító erőt a Hétköznapból merítette és adta vissza. A Hétköznap erősebb lett a világos, egyenes szavaktól, úgy érezte, hogy a kormányfő helyette beszélt.

A Hétköznap úgy érezte, hogy ebben a zarándoklatban egy magas hegyre kapaszkodott, azt mondta, kár hogy vége, olyan jó lenne építeni három sátrat a Színeváltozás hegyén, ahogyan áll a Bibliában is. De tudta, hogy erről a hegyről le kell menni – ahogyan a Mester is mondta –, mert a dolga lenn van a hétköznapokban.

De a Hétköznap azt is érezte, sőt tudta, sőt tudja azóta is, hogy ezen a Békemeneten Ünnepet csinált…

(A szerző építész, volt országgyűlési képviselő)