Hamiskártyások az ivóban

A kártyáról, amivel játszanak, mindegyikük tudja, hogy cinkelt, zsíros, felpöndörödött szélű, fekete körömmel megjelölt. Pontosan tudják, hogy a másik csaló, persze saját maguk is azok, köztudottan, de ez nem zavarja őket. A kocsma, inkább ivó, természetes módon fogadja be mindennap az izzadt kezű, homlokú társaságot.

Szinte részei a bútorzatnak, belesimulnak a félhomályos környezetbe, a füstös szobákba. Villogó szemekkel méregetik egymást a csapzott, rendetlen haj, zsíros kalap alól. A kezük ügyében vagy az asztal alatt bekészítve ott van a pisztolyuk, hogy az első gyanús mozdulatra lelőhessék egymást. Ők az örök hamiskártyások, az emberiség egy archetípusa.

Nézzünk körbe az ivóban, ahol a hamiskártyások rendszeresen összejönnek! Ha Rejtő Jenő élne, róluk mintázná meg egyik pikareszkje szereplőit. Csak amíg Fülig Jimmy, Piszkos Fred, Troppauer Hümér, a Nagy Bivaly és társaik rendkívül veszélyes, de szerethető alvilági figurák, ebben az ivóban viszont az igazi semmirekellő söpredék gyűlik össze! Nézzünk körbe a kártyaasztal és a pult körül! Bemutatjuk a hamiskártyások néhány alaptípusát.

Az első hamiskártyás köztudottan iszik, valójában ő a főnök, ő a legnagyobb hangú, a többiek félnek tőle. Hazudozó nagy rablónak, Keresztapának hívják a kocsmában, és ha erre rákérdeznek, hogy rendes dolog-e ez, a hetyke, gátlástalan válasza: „Mi az hogy, nagyon is!” Tudják, hogy bárkit megveret, lejárat, kikészít.

A második, a főnök felesége is főszereplő az ivóban, mindenki tudja róla, hogy egy tömeggyilkos leszármazottja, ezért tőle is félnek (sokak szerint valójában ő a főnök, ő a nyak, amelyik a főnök fejét forgatja, ezért a háta mögött csak Nyaknak hívják). Egy lopott villában él a Keresztapával, de emiatt semmi bűntudata nincsen, sőt. Rablott milliárdjaik fedezékéből leereszkedve a nép közé ígérgetnek fűt-fát-bokrot, majd olyan terheket raknak rá hiszékenysége jutalmául, hogy arról koldul. Egy dologban hisznek: az istenadta nép kóros feledékenységében.

A harmadiknak több Unicumot kell meginnia a főnökkel való találkozáshoz. Ő az igazi Slemil, a háta mögött röhögnek rajta, de mivel magas és vékony, és olyan szerethető képe van (a kocsmabeli nők bomolnak érte!), a többiek maguk elé tolják. Dolgozni nem szeret, valójában kártyázni se, ő a született Kibic (ez a másik neve), leginkább csak álldogál az asztalnál ülők-csalók fölött. Hiú a magasságára és vékonyságára, ezért bármit elvállal, ha a többiek felkérik. Volt már minden, csak akasztott ember nem, de lehet, hogy arra is alkalmatlan, ez a szerencséje.

A negyedik neve Parizeres, mert látványosan a legolcsóbb parizeres bemutatókat tartja, közben testőrökkel, sofőrökkel jár-kel. Neki van a legnagyobb pofája, számára az egész világ egy hatalmas kocsma, számára mindenki kocsmatöltelék. A „szellem és a lélek nyomorult kis gyilkosait” igyekszik megszólítani (akikkel egyébiránt tele van a kocsma), azokat, akik „azt lesik, hogy a másiknak mije van. Ha egy hamutartóval többje van, már följelenti, álmában megöli”. Bárkit kiszolgál, a Terror Háza „átöltözőszobájának” örökös szereplője.

Az ötödiket Fegyőrnek hívják a háta mögött, talán a felmenői viselt dolgai miatt is. Olyan bamba képet tud vágni, hogy képesek vagyunk megsajnálni. Valójában ez csak álca, lényegileg nagypofájú hazudozó. El tudja számítani magát, a társai buktatják meg, mert már ők sem tudják elviselni a hazugságait. Társaival együtt képesek tönkretenni bármilyen nagy ügyet, közben meg pénzt vesznek fel ugyanennek a reklámozására. Ők a kocsma veszélyes suhancai, és azt hiszik, hogy a kocsmán kívül minden fiatal ilyen vad suhanc, mint ők.

A hatodik a legveszélyesebb a kocsmában mind között. A többiek csak a Nagy Álszentnek hívják, mintha Molière darabjából lépne elő, ő Tartuffe, a látszólag mélyen vallásos, cselszövő kalandor. Kereszténynek mondja magát, és közben ahhoz dörgölődzik, vonul füstös szobákba alkudozni, aki naponta bérmálkozik, és az egyházak ellen fenekedik.

Ugyanő olyanokkal van együtt, akik a keresztény tanítást, a természetjogot megcsúfolva csatlakoznak azokhoz, akik a női és férfi identitást alapjaiban kérdőjelezik meg. Sokgyermekes családapaként azokat fogadja el társául, akik kihirdették, hogy a férfiak is szülhetnek. A korrupcióellenesség bajnokának mutatja magát, közben – nem is olyan csekély személyes haszonért – olyanok mellett vállal közösséget, akikhez az elmúlt évtizedek legsúlyosabb korrupciói fűződnek.

Ha valaki a felsoroltak közül netán konkrét személyekre ismer, az valószínűleg nem a véletlen műve.

A hamiskártyások vidáman együtt tudnak élni ezekkel az ellentmondásokkal, igaz rájuk a mondás, miszerint „a lelkiismeret érdekes dolog. Nem azokat gyötri, akiket kellene, hanem azokat, akiknek van”. Ők azok, akiknek lelkiismeretük nincsen, ezért mindezeket az ellentmondásokat vidáman viselik, mert a hamiskártyások mentesek az ilyen furcsa kötöttségektől. Ellenfeleiket olyanokkal vádolják meg rezzenéstelen pofával, amiket ők maguk követtek és követnek el folyamatosan.

Ismerős ez a társaság, netán itt járnak-kelnek közöttünk? Ők ágálnak nemcsak a kocsmában, hanem kint, a maguk ácsolta színpadokon, itthoni és nemzetközi fórumokon árulják gátlástalanul a hazát? Olyanokkal állnak szóba itthon, Európa-szerte, a nagyvilágban, akikről pontosan tudják, hogy hasonszőrűek, szintén hamiskártyások? Netán egymást és a közvéleményt is folyamatosan becsapják, elárulják? Ígérgetnek gátlástalanul és felelőtlenül: európai minimálbért, munka nélküli alapjövedelmet, összeurópai nyugdíjat és társait? Kik hiszik el ezeket? Valószínűleg azok, akik a szívük-lelkük legmélyén maguk is hamiskártyások…

A lényeg, hogy ne kelljen semmit se tenni saját magukért, a közösségért. A közösség számukra nem létezik, csak az a mikrokörnyezet, ahol kártyázni lehet. Milyen cél lebeg előttük? Egyetlen: mások és egymás kifosztása a cinkelt kártyák – és végső soron az ököljog és a pisztolyuk – segítségével.

Közöttünk igazi hamiskártyások járnak-kelnek, Pilinszky János Könyörgés a csalókért című írásában pontosan írja le ezt a karaktert: „Mély részvétet érzek a hamiskártyások iránt, azokkal szemben, akik sose tudnak szembesülni önmagukkal és tetteikkel. Mivel hozzájuk mérten akár egy gyilkos is, aki fölmérte és megszenvedte tettét: bárány és győztes áldozat. De milyen lehet izzadt, fekete körmökkel az »örökös csúsztatás« légkörében élni? Rosszabb sors ez a bérgyilkosénál.”

(A szerző építész, volt országgyűlési képviselő)