Héjjas István

Vélemény és vita

Paks és Nagymaros tévhitei

Az EU klímavédelmi követelményei szerint minden tagállam köteles lecsökkenteni a szén-dioxid-kibocsátását, és ennek érdekében a villanyáram minél nagyobb részét szélkerekekkel és napelemekkel kell megtermelni

A Nyugat-Európában kialakult energiaválság azonban rámutatott arra, hogy ez a rendkívül költséges út gyakorlatilag járhatatlan.

Hogy van-e, lehet-e a szén-dioxidnak bármiféle köze az évmilliárdok óta folyamatosan zajló klímaváltozásokhoz, az persze vitatható, amint azt a május 18-án megjelent írásomban is kifejtettem. Az viszont furcsa, hogy a szén-dioxid-mentes, olcsó áramtermelést biztosító atomenergiát is a fekete bárányok közé sorolják, alighanem azért, mert az atomerőműveknél látható hatalmas hűtőtornyokból kiáradó vízgőzt is sokan szén-dioxidnak nézik, és ezt a tévedésüket a tisztességtelen médiapropaganda tovább erősíti.

Van azonban a hazai zöldeknek más kifogásuk is az atomenergia ellen, konkrétabban a paksi atomerőmű-bővítés ellen, az, hogy az atomenergia nemcsak nagyon veszélyes, de a szerintük korszerűtlen orosz technológiával felépülő új erőműblokkok földrengésveszélyes területre épülnek, és a nagy aktivitású atomhulladék sorsa is kérdéses.

Ami az orosz technológia korszerűtlenségét illeti, azt lehet mondani, hogy ez a világon hozzáférhető nukleáris technológiák közül a legkorszerűbbek és legbiztonságosabbak közé tartozik. Oroszország műszaki-technológiai színvonala egyébként is vetekszik az Egyesült Államokéval, és számos területen, így pl. a haditechnika és az űrkutatás terén jelentősen felülmúlja a fejlettségükre nagyképűen büszke nyugat-európai államok színvonalát.

A nagy aktivitású „atomhulladék” úgynevezett kiégett fűtőelemekből áll, ezek éves mennyisége Pakson jelenleg nem éri el a száz tonnát. A kiégett fűtőelem azonban nem hulladék, hanem a jövő üzemanyaga, mert azokból újrafeldolgozással még legalább hússzor több energia nyerhető ki, mint amit eddig kiaknáztunk. Bár ez a megoldás valamivel költségesebb, mint a hagyományos nukleáris üzemanyag használata, de még így is gazdaságosabb lehet, mint rövid élettartamú, megbízhatatlan működésű szélkerekekkel és napelemekkel termelni villanyáramot.

Ami a földrengés-veszélyességet illeti, a Kárpát-medencében az eddig ismert földrengések alapján Paks környéke az egyik legbiztonságosabb terület, ahol a becslések szerint átlagosan százezer évenként fordulhat csak elő olyan erősségű földmozgás, ami veszélyeztetheti az erőmű működőképességét.

No de akkor mire ez a huzavona, miért késik a beruházás engedélyeztetése? Nos, problémák valóban vannak. A Dunához közel mintegy hatmillió köbméter földet kellene kiemelni, olyan helyen, ahol jelentős a talajvízszint ingadozása. A probléma összefügg a Duna kiszámíthatatlan vízszintingadozásával, amely éves szinten megközelíti a tíz métert, vagyis megfelel egy háromemeletes épület magasságának. Ugyanakkor a Duna vízszintingadozása egy másik problémát is felvet, azt, hogy aszály idején a folyó vízhozama csökken, és ez problémát okozhat a hűtővízellátásban.

Szakértők már régen felhívták a figyelmet arra, hogy mind a két probléma megnyugtató megoldása az lenne, ha Paks alatt megépülne egy duzzasztómű, amely stabilizálná a vízszintet, csakhogy a Bős–Nagymaros-ügy óta kialakult vízlépcsőfóbia miatt ezt az ötletet senki nem meri felvállalni.

Érdemes áttekinteni, mi is történt annak idején a nevezetes vízlépcsőügyben, amikor még meg sem született az a több mint kétmillió szavazásra jogosult választópolgár, akiknek – a tudatosan félretájékoztató vízlépcsőellenes médiapropagandának köszönhetően – fogalmuk sem lehet a tényleges valóságról, arról, hogy honnan ered a máig élő vízlépcsőfóbia.

Sokan nem tudják, hogy a rendszerváltozás után, 1995-ben a Kádár-rendszer volt miniszterelnöke, Grósz Károly is mondott már egyfajta „őszödi beszédet”. Grósz elmondta, hogy a rendszerváltozás forgatókönyvét már évekkel korábban kidolgozták a titkosszolgálat közreműködésével a politikai és gazdasági hatalom átmentése érdekében, abban a reményben, hogy majd később, ha alkalom adódik, ismét be lehessen vezetni a jól bevált „proletárdiktatúrát”.

Mint tudjuk, a nagymarosi vízlépcső elleni tüntetések során a jó szándékú magyar emberek főleg azért vonultak ki az utcára, hogy az akkori „demokratikus ellenzék” iránymutatása szerint elősegítsék a „kommunista diktatúra” mielőbbi bukását, amelynek egyik káros megnyilvánulása – szerintük – a Nagymarosnál tervezett „gigantomániás sztálinista nagyberuházás”.

Hamis azonban az a máig hangoztatott állítás, hogy a rendszer bukását a Bős–Nagymaros-ügy okozta, hiszen a beruházás végleges megszüntetését, a már megépült részek visszabontását a „demokratikusan” megalakult többpárti parlament szavazta meg három évvel a rendszerváltozás után, 1992-ben. Inkább arra lehet következtetni, hogy a Bős–Nagymaros-ügy egyfajta trójai faló szerepét töltötte be, a hatalom és a politikai befolyás átmentése érdekében, habár csupán részleges sikerrel, hiszen 1990-ben az SZDSZ még nem tudott hatalomra jutni, még ha meg is kísérelt egy puccsszerű hatalomátvételt az úgynevezett taxissztrájk megszervezésével.

A vízlépcsőszerződés felbontása pedig lehetőséget adott arra, hogy a rablóprivatizálással kifosztott ország költségvetésében tátongó lyukakat be lehessen foltozni azzal a hitellel, amit osztrák bankoktól vettünk fel a nagymarosi beruházás befejezéséhez, és amit húsz év alatt kellett volna letörleszteni nem pénzzel, hanem „természetben”, a nagymarosi duzzasztómű részét képező vízerőmű által megtermelt villanyáram egy részének átadásával.

Érdemes lenne a vízlépcsőügyet egyszer már tisztességesen felülvizsgálni. Ha ugyanis az éghajlat valóban melegszik, egyre gyakrabban lesz aszály, emiatt szükség lesz mezőgazdasági termékszerkezet-váltásra és a termőföldjeink öntözésére, ehhez pedig öntözőcsatornákat kell építeni, és hogy víz is legyen a csatornákban, a folyókon duzzasztóműveket kell majd emelni, ha nem akarjuk, hogy a világviszonylatban sikeres hazai mezőgazdaság leépüljön, sereghajtóvá váljon.

(A szerző irányítástechnikai szakmérnök)

Kapcsolódó írásaink

Vitéz Ferenc

Vitéz Ferenc

November

ĀJoó K. nem kedvelte a novembert. Először is azért, mert elkezdett fázni, és tudta, hogy ez eltart márciusig

Galsai Dániel

Galsai Dániel

A díjazott

ĀFricska. Szerintem csak a legvájtfülűbb irodalombarátok tudják, ki az az Abdulrazak Gurnah. Bevallom, jómagam sem hallottam eleddig a zanzibári születésű, Londonban élő író nevét