Joó K. nem kedvelte a novembert. Először is azért, mert elkezdett fázni, és tudta, hogy ez eltart márciusig. Főleg a nyirkos hidegre volt érzékeny a keze, és a kesztyűben még a kabátgombbal sem boldogult, ha elő kellett venni a bérletét.
Másodszor azért, mert sok nő is fázott, és nem látta rendesen az alakjukat a téli ruhák miatt. Ráadásul a maszk az arcukat is eltakarta. Ezt az örömöt ismét elveszi tőle a november. És a járvány.
Harmadszor azért sem volt jókedve, mert ilyenkor osztják be a maradék szabadságot. Abból neki is jut, mert kötelező. De Joó K. a szabadsággal is úgy volt, mint a novemberrel. Nem szerette. Sokkal jobban örült volna, ha kifizetik. Noha a munkahelyét sem szerette, az ügyintézés legalább a figyelmét elterelte.
Gyakran kapta magát azon, hogy éppen nem gondol semmire. Ezt jó dolognak tartotta, mert a novemberi hidegre sem gondolt. Arra sem, hogy biztosan az egyedüllét okozza a fázást. Még egy indok arra, hogy ne lelkesedjen ezért a hónapért. Meg a többiért sem, egészen márciusig. Vagy áprilisig. Mert azzal is bajai akadtak. Az április se nem tél, se nem tavasz, a május meg hol nyár, hol nem.
Joó K. egyre kevésbé ismerte ki magát a hónapok között. Nyáron izzadt, pedig akkor is egyedül volt, a szeptember és október is elszomorította azzal, hogy vége van a nyárnak. Joó K. felhúzta a kesztyűt, és bosszúságában a nyirkos leveleket rugdosva indult el a megálló felé.
(A szerző irodalomtörténész)
