Már nyáron is úgy járt a strandra, hogy a látáshoz használt szemüvegre rátette a napszemüveget. Nem zavarta a napfény, és bámészkodni is jól tudott. Bár az nem számít strandra járásnak, hogy egyszer másfél órát eltöltött a medence és két doboz sör mellett, de J. Károly elegendő tapasztalatot szerzett arról, hogy a legtöbb embernek nem tesz jót a fürdőruha, beleértve saját magát is.
Kopogott az ősz a talpa alatt, nem volt túl erős fénye a napnak, J. Károly mégis folyton hunyorgott, majdnem ugyanúgy, mint amikor leesik a hó. Megvolt még a napszemüvege nyárról, gondolta, felteszi, mert hunyorogva nem lát rendesen. Próbálta egyiket a másikra, a kalapja viszont folyton leverte a napszemüveget, ezért csak azt hagyta fent az orrán, a másikat zsebre tette. Így még annyit sem látott, viszont nem hunyorgott.
Egy biciklisnek, egy villanyoszlopnak, a zebrán pedig egy rendőrjárőrnek ment neki, ebben a sorrendben. A piros jelzést sem vette észre, mert közben a napszemüveg ellenére is megint hunyorogni kezdett.
A rendőr kiszállt, J. Károly próbált úgy tenni, mintha őt sem látná. Arra a kérdésre, hogy látássérült-e, bólintott. A rendőr átkísérte az úttesten, és figyelmeztette, hogy legközelebb ne felejtse otthon a fehér botot vagy a vezetőkutyát.
J. Károly aztán a napszemüveget bedobta a kukába, és föltette a rendeset, barna műanyag kerettel. Nagyon elszégyellte magát, hiszen őt legalább zavarja a fény…
(A szerző irodalomtörténész)
