Ködbrigád

Voltak olyanok is hatvanöt éve, akik várták, nagyon is várták a külső segítséget, de nem az ENSZ-csapatokat, hanem a Szovjet Hadsereget. Ők voltak a ködbrigád. Villáik pincéjében, laktanyákban, pártlakásokon, szovjet támaszpontokon vagy éppen Moszkvában remegtek. Nemcsak a félelemtől, a dühtől is, hogy őket, a hivatásos forradalmárokat, a jövő letéteményeseit, a látnok híveit elzavarta a magyar nép. „A Vörös Hadsereg / Bátor és nem remeg…”

Az egykori hivatásos forradalmár ezen a november 7-én a moszkvai díszszemlére gondolt budapesti rejtekhelyén. Milyen lehet most? Szép is volt, amikor ott állt a Lenin-mauzóleum oldalán. Szemben a szovjet hadsereg ezredei, nyílegyenes sorokban. A Kreml fala felé fordulva közvetlen maga előtt látta Sztálint, aki Gorkijjal beszélgetett. És áradt a hatalmas tömeg. Az erőnek, örömnek, szeretetnek áradata magával ragadta.

Igen, igen, ez 1931. november 7-én volt. A hivatásos forradalmár akkor éppen ott volt, s ez az első díszszemle örökké emlékezetes maradt számára. Kissé kizökkentette révedezéséből, hogy a szovjet tüzérség ekkor újra erős tűz alá vette a várost, több ezer T 54-es rémisztő zaja és füstje árasztotta el a domboldalt. Lelőttek egy szovjet repülőgépet is. Hallani lehetett a zuhanás jellegzetes hangját. Remegtek a csillárok. Csak remegjenek! „Vörös Hadsereg / Bátor és nem remeg…”

Az 1956-os november 7-i díszszemle Moszkvában nem sikerült olyan impozánsra, mint a korábbiak. A dicsőséges Vörös Hadsereg katonái éppen harcban álltak az egyik rebellis provinciában, tizenéves szabadságharcosokat öltek halomra, szétlőtték Budapest egyes negyedeit. Folyt az 1945-ös romállapotok maradéktalan helyreállítása. Éppen ezen a napon szállították Budapest központjába az Árulót, talán pont egy olyan „Sztálin-koporsóban”, amilyenek a Vörös téren parádéztak. Szárnyaszegett volt ez a november 7-i díszszemle Moszkvában, bezzeg Budapesten hullott az ellenség!

A zenekar rendíthetetlenül játszott, a kivezényelt blúzos lányok a mínusz fokban integettek, ahogy a Nagy Szovjetunió összes nemzetiségének boldog képviselői is. Hruscsov viszont idegesen gyűrte a sapkáját, legyen már vége, várta a híreket. Sok a dolog. Győzelem, győzelem! – jelentette Konyev és Szerov. Zsukov nem volt ideges, Vorosilov a sokadik szemrehányást nyelte le: – Maga volt ott! A maga felelőssége!

A hivatásos forradalmár Lenin-iskolát végzett Moszkvában, és börtönben is ült Magyarországon. Ez az igazi forradalmár iskolája. Meg az illegalitás. Igaz, hogy állandóan lebukott, de az csak rosszindulatú híresztelés volt, hogy egyik alkalommal éppen egy taxi igénybevételén vesztek össze egy rendőrségi detektívvel, így került sor a letartóztatására. Rágalom! De vajon ki volt a besúgó? Lehet, hogy ő maga? A hideg futott végig a hátán.

Mert mintha látta volna itt a házban Szerényit. 1931-ben találkozott Moszkvában Szerényi – másik nevén Sas – Sándorral, aki nem akárki volt, hanem a Kommunisták Magyarországi Pártjának titkára. Ő akkor Kummer volt, nem Kiss, és emlékezett Kun Béla szavaira, aki rosszallóan megjegyezte, hogy ez a Szerényi-Sas egyik cikkét Aczél néven írta alá. Aztán ez a Szerényi-Sas-Aczél tíz évre eltűnt a Gulagon. De most itt van Budapesten, nem úgy, mint Kun elvtárs. Ajjaj, de nehéz a hivatásos forradalmár élete! Ezt majd elmondja Appelnek – gondolta, de aztán másfelé kalandoztak a gondolatai.

Az égbolton gyülekező szürke felhőket figyelte és felkészült a találkozásra a felszabadítókkal. Hiszen volt már ilyenben része. Akkor is a Vörös Hadsereg ostromolta Budapestet, és ő akkor is nagyon örült ennek. Romokban hevert a város, de ő boldog volt, hogy a Róna utca és a Thököly út sarkán felállított szovjet ágyúk szakadatlanul lőtték Budát. Világosan tudta, hogy most jöhet el az ő ideje! Csak akkor jelentek meg könnyek a szemében, amikor a Thököly úti gyalogjáró mellett vöröskatonákat temettek. A többi temetetlen halottért nem ejtett könnyet. Fasiszták.

Ezek is itt most, akik még harcolnak. De ha a szovjet csapatok ide érnek, és sorba állítják a ház lakóit – mint 1945-ben –, tudja, mit kell tenni. Kilép a sorból, és ékes orosz nyelven elszavalja, hogy ő munkás. S ha megkérdeznék, hol tanult meg ilyen jól oroszul, hát kivágja: Moszkvában a Profinternnél! Ennyi elég is lesz. Oh, a Profintern! A szakszervezetek Internacionáléja. A Profinternnél akkor ott volt Thalmann elvtárs is, akit mindenki csak Teddynek szólított. Jellegzetes bőrsapkájával integetett és kiabált: „A német munkások tömegét csak a proletárforradalom érdekli!” Ez is 1931-ben lehetett.

A hivatásos író–újságíró–forradalmár is a Moszkvai díszszemlére gondolt ezen a november 7-én. A Vörös Hadsereg parádéjára. A belvárosban még folytak a harcok, de ő a villája pincéjében várta az idegen hadsereget. Már cikket fogalmazott: olyan ez a hadsereg, amilyen nem volt Dzsingisz kánnak, sem Hannibálnak, sem Xerxésznek, sem Nagy Sándornak. Felszabadító hadsereg! Most már másodszor szabadítja fel Magyarországot. S ha kell, megteszi harmadszor is! Ez utóbbit elvetette. A rádióval babrált. „Azonnali fegyveres segítséget kérünk!”

A budapesti jugoszláv követségen volt, akin zűrzavar jelei látszottak. Az Akadémia utcai pártközpontról motyogott, ahonnan Révai elvtárssal olykor együtt sétáltak hazafelé. Nyomukban a kormányőrség, az autók. Jó elvtárs a Révai elvtárs – mondja. Mennyit panaszkodott, hogy a szíve zavarja. – Hagyd a folytonos nyavalygást, túlélsz engem! Halálomkor te írod meg rólam a nekrológot a Szabad Népben – mondtam neki. Adná isten, Zolikám! – válaszolta. A felvonulási térről több száz harckocsi lánctalpainak csikorgása hallatszott be az épületbe. A követségen összezsúfolódott emberek nem tudták, örüljenek-e vagy féljenek? Az ablakhoz menni tilos volt.

Nagy Imre a lemondását fogalmazta, de aztán az ügyet az MSZMP Intézőbizottsága elé vitte, amelynek hét tagjából öt a követségen tartózkodott. Az Intézőbizottság elutasította a lemondást. Kádár János közben – éppen november 7-én – a szovjet csapatok díszkíséretében letette az esküt Dobi István előtt.

Moszkvában a díszszemle után lázas tevékenység folyt. Leveleket fogalmaztak a Békevilágtanács szovjet küldötteinek, hogy magyarázzák meg Joliot Curie-nek az „események helyes értelmezését.” Bulganyin miniszterelnök maga tette ezt meg Eisenhower amerikai elnöknek, a brit és francia miniszterelnöknek. A Corvin közben, Baross téren, a Várban, Csepelen és sok helyen vidéken is még kemény harcok folytak. A Szabad Rákóczi Rádió egyik utolsó érthető üzenete: „Ne tegyétek le a fegyvert!”

Azután, amikor elhallgattak a fegyverek, úgy volt, hogy gyülekezni kezdett a ködbrigád. Furcsa, torz lelkű emberek, akiknek az élére egy kipróbált elvtársat állítottak. S ezek újra hirdetni kezdték, hogy ők a szocializmushoz, a Szovjetunióhoz és a proletár internacionalizmushoz hűséges, harcedzett kommunisták. Még büszkén szavalták is, hogy segítségül hívták a szovjet fegyvertársakat. Akik szétvertek és megfojtottak, akik leszámoltak és felszámoltak, akik megvilágosították az összezavarodottakat, akik nem haboztak kemény rendszabályokhoz nyúlni.

A szovjet tankok fedezetében bevezették a rögtönbíráskodást, s így egybekapcsolták a diktatúra és a demokrácia esszenciáját. Pirulás nélkül mondták, hogy ingadozás nélkül meneteltek, acélos egységben összefogva, egyenesen előre a demokrácia és a diktatúra két funkciójának útján a veszett csőcselékkel szemben. Rendíthetetlenül. Hirdették, hogy az igazságszolgáltatás – a vérbíróság – csak a dolgozók államával szemben fennálló kötelességét teljesítette. Hamar megnőtt a ködbrigád, és sajnos ez a dialektikus gondolat a diktatúra és a demokrácia egységéről tovább öröklődött, s ma is sokak agyában ott ficánkol. Csak a külső segítség kellene. Ma hányan várják?

Megbosszuljuk Teddyt – mondogatják tábortűz mellett, s halkan, érzéssel megszólal a kórus: „Sose hallok olyan gyönyörű nótaszót, / Amilyet sihedernyi koromban…”

(A szerző történész)