A németek és a visegrádiak – múlt, jelen és a lehetséges jövő

A 1990-es évtized elején kürtölte szét a nemzetközi (globalista) média, hogy megszűnt a két világrend, a kapitalizmus végleg legyőzte a kommunizmust. Egyes divatos politikai elemzők már arról is lelkendeztek, hogy maga a történelem ért véget, mert íme, megérkeztünk a liberális kapitalizmusba, ami képes az emberiség eddig nem látott boldogítására. Egyre több jel (és forrás) azonban azt támasztja alá, hogy a két világrend nem volt egyéb, mint ugyanannak a világbirodalmi törekvésnek az A és B alternatívája, különböző módszertani megközelítése.

Tekintettel arra, hogy a B változat (kommunizmus) a mindennapok próbáján végleg elbukott, maradt a működőképesebb A verzió, a liberális kapitalizmus, oda kell mindenkit beseperni. Működött is a beseprés, amit régiónkban rendszerváltozásnak szokás nevezni, a rá sokkal illendőbb módszerváltás helyett. A Nyugaton alkalmazott liberális-globalista kapitalizmus mohó étvággyal falt fel és tett magáévá mindent, amit talált, ipart, mezőgazdaságot, szolgáltatásokat. Figyelme nagyon is kiterjedt az ideológiai háttér biztosítására is, atommaghasadás-szerű sebességgel terjedt a liberális (mára már szélsőbal liberális) „kultúrmocsok” terméközöne. Az átmenet maga volt a liberális diadalmenet mindenütt.

Gondoljunk a Jelcin-korabeli Oroszországra, ahonnét évente százmilliárd dollár jövedelem és vagyoni érték került a globalista „piac” kezére. Hazánk sem maradt le ettől a diadalmas trendtől. Állami szervek által készített kimutatások szerint a hazai nettó (költségek levonása utáni) privatizációs bevétel alig haladta meg az ezerötszázmilliárd forintot. Összehasonlításként szolgáljon az OTP Bank esete. A pénzintézet – ugyan üggyel és bajjal, de – megúszta, hogy lenyelje Soros birodalma – pedig még jobboldalinak álcázott globalisták is támogatták az ötletet –, és ma a nemzetközi részvénypiacon ennek az értéknek a sokszorosát éri, legalább hat-hétezermilliárd forintot. Ami a címben nevesített németeket illeti, közülük az ipar és a pénzügyek főszereplői nem feltétlenül így gondolták az átmenetet a kommunizmusból a kapitalizmusba a volt szovjet csatlós államokban.

Szerettek volna visszatérni a korábban sokáig jól működő, kölcsönösen előnyös gazdasági együttműködésük sikeres terepére. A közös jövőbeli siker érdekében áldozatokra is készek voltak, mint például a súlyos adósságterhek mérséklése. Az alternatív ötletgazdákat egyszerűen fizikailag semmisítették meg, azóta is felderítetlen módon, jelezve a többieknek, hogy nem ez a trendi, és ideje észhez térni (Ponto, Herrhausen bankelnökök és további ipari vezetők is). Szóval így futott zátonyra a múlt század kilencvenes éveinek el sem kezdett próbálkozása, aminek éppen és főleg a jelenlegi V4-országcsoport lett volna a kedvezményezettje közvetlenül a hivatalo-san rendszer(gyakorlatilag módszer)váltás után.

Ez a közelmúltbeli kudarc indokolja, hogy szálljunk alá a történelem mélységes kútjába, hogy tapasztalatokat gyűjtsünk, amelyek reményeink szerint segítik a felek (a németek és a visegrádiak) jövőbeli tevékenységét, tekintsük át a múltat, vizsgáljuk meg a jelent, és keressük az utat a jövőbe.

A múlt egészen a Római Birodalom bukásáig visz. A bukás nem jelentett mást, mint hogy az uralmat a birodalom felett a germánok vették át. Készen kaptak egy anyagi kultúrát, örökségként a kereszténység világszemlélete is rájuk maradt. Ebből, a birodalmi vezetőréteg változásából bontakozott ki a középkor hamisan sötétnek nyilvánított kultúrája, ami az érintett országokat is magával ragadta. Esélyünk nekünk sem volt szembemenni a trenddel, bár próbálkozásunk volt, évszázadokig. A birodalommal meglévő konfliktusok többször jártak azzal, hogy a birodalom be akarta a térséget kebelezni, ami időnként és részben sikerült is.

Az érintett V4-országok mindegyike kivette a részét ebből a küzdelemből. Az akkori V4-ek először a visegrádi egyezmény keretében léptek fel a nyugati birodalmi nyomulás ellen. Erről is szólt a három király, a magyar, a lengyel és a cseh nagyon is lényeges gazdasági és pénzügyi megállapodása. A lengyelek is többször, nem is eredménytelenül léptek fel a terjeszkedés ellen, a cseheket a 17. században beolvasztották, és hazánk is a birodalom közvetlen függésébe került már a mohácsi csata után.

Az érintett népek küzdelmét a birodalommal szemben úgy is lehetett jellemezni, mint a Nyugat és a Kelet birodalmától független létre törekvő népekét. Időközben a nagy nyugati birodalomban is megelégelték a növekvő germán fölényt. A római katolicizmust megreformálni kívánó kurzus (1517) után száz év (1618) múlva érkezett el az idő arra, hogy a németséget a harmincéves, vallásháborúnak mondott küzdelemben szétzilálják mintegy három évszázadra.

Három évszázad múlva nagy fordulatot jelentett a germánság történetében a tény, hogy a németség új birodalomba történő egyesítése nem a Habsburgok, hanem a poroszok által történt. Az 1866-os porosz–osztrák és főként az 1871-es porosz–francia háború már azt jelentette, hogy az ismét feltörekvő Németország geo-politikai értelemben átkerült a köztes Európa, gyakorlatilag a mai V4-ek térfelére. Erősödött az egymásra utaltság minden értelemben, gazdaságilag, de katonailag is. Az első világháború után a német talpra állás is hosszabb ideig tartott volna ezek nélkül, a mindkét félnek kedvező bilaterális kereskedelmi megállapodások nélkül.

A sikereken túlambicionáltra duzzadt német törekvések a II. világháborúban egyaránt szenvedést és megaláztatást hoztak mindkét félnek. Mindezek ellenére a mai V4-országok mindegyikében, még a kommunizmus éveiben is a „kapitalista” németséggel folytatott kereskedelem volt a második legnagyobb. (Értelemszerűen a volt Szovjetunió volt az első számú partner.) Németország két részletben (1949) majd (1989) ismét adminisztratív módon sorolódott vissza a törzs-Nyugatba, miközben a V4-ek csapata a B verziós globalista kezelés utóhatásait nyögte. A kelet-európai rendszer(módszer)változások után a német gazdasági elit rutinszerűen nyúlt volna vissza a bevált történelmi tapasztalatokhoz, amint a korábbi részben említettük, de nagyon is megfizetett érte, megmutatta nekik a világelit, hogy nem ott a helyük.

Annál hatékonyabbnak bizonyult a németség tartós amnéziá-ban tartása, a „múlt végképp eltörlésének” kimondatlan, de annál hatékonyabban gyakorolt parancsa. A német társadalom ezt továbbra is úgy élte meg, hogy ez hihetetlen jólétének záloga, és engedelmes is a mai napig. Számottevő gyarmatuk ugyan nem volt, de mégis együtt gyakorolják a bűnbánatot a masszív európai gyarmattartó országokkal, mi több, éppen ők maguk adtak menlevelet 2015-ben a Willkommenskultur meghirdetésével a máig tartó migránsáradatnak. Élen járnak mindenféle ártó szándékú balliberális globalista kezdeményezésben, a nemiségi antikultúra (LMBTQ) terjesztésében éppúgy, mint a vadvoluntarista zöldprogramokban is. A rendszer(módszer)váltások óta eltelt harminc év mély nyomokat hagyott Németországon. Hajdan volt világélvonalbeli bankjaik alig pislákolnak.

A Dresdner Banknak már nyoma sincs, a Commerzbank piaci értéke alig éri el a mi OTP Bankunkét, noha üzleti volumene annak hússzorosa, a valaha világelső Deutsche Bankot még mindig így hívják, noha német részvényeseit lámpással kell keresni, évek óta masszív veszteséget kénytelen jelenteni. Most éppen a hagyományos német ipar zászlóshajóinak, az autógyártásnak a kifektetése indult el, de egyéb hagyományos ágazatok is sorra kerülnek majd. A mesterségesen kreált energiaválság ennek a „biztató” előjele.

Mi sem természetesebb, mint hogy akik a szálakat mozgatják már jó ideje (a zöldek), akik a kormányba is bekerültek, nem elégszenek meg azzal, hogy szinte minden parlamenti erőt bezöldítettek, a szociáldemokratáktól a kereszténydemokratákig. Utóbbiak túl is zöldültek, és a kormányzásból is kiestek. Németország hosszan tartó gazdasági és politikai krízis elé néz, azt is lehet mondani, hogy válaszúthoz érkezett, ahol érdemes elgondolkodnia.

Fel kell tennie a kérdést, hogy eredményesség szempontjából mi a járhatóbb út: az-e, amire a II. világháború után mint a háború fő vesztese kényszerűen rálépett, és egyértelműen a balliberális globalista oldalra kötelezte el magát, és ami a múlt század kilencvenes éveiben hamvába holt váltási kísérlet után ismét visszakényszerítette a németséget ugyanoda? Mérlegelnie kell, hogy érdemes lenne-e mély lélegzetet vennie és megvizsgálnia annak az útnak a lehetőségét, ami 1871-től 1945-ig számtalan gazdasági sikerrel járt a németeknek és a térség többi országának.

A most ellenzékbe kerülő uniópártok, ha akarják, ha nem, ezzel az égetően aktuális kérdéssel szembesülnek, ha járható alternatívát akarnak állítani a jelenleg várhatóan tovább vágtató, válságot válságra halmozó kurzusnak. A váltás aktualitását az is alátámasztja, hogy az Egyesült Államok, amely eddig a globalista törekvések fő „gazdaállat” állama volt, maga is komoly bajokkal küzd, nem bírja tovább viselni a világ pénzbirodalma által rá rótt terheket. A német gazdaságnak viszont ez lenne az igazi kitörési lehetősége. Ráadásul az ezzel együtt járó térségi patrióta szellemiség is ráférne a németekre. (Hátha a hamu alatt még parázslik valami ebből.)

Hamarosan két rossz kísérlet és a választási vereség után a kereszténydemokratáknak pártelnö-köt is választaniuk kell, lehetőleg nem egy harmadik hamuszürke vezetőt, aki képes lesz a párt bezöldült, bevörösödött és reményvesztett választóit visszavezetni. Idő azonban nem nagyon sok van a gondolkodásra. 

(A szerző közgazdász)