EU – egy háború anatómiája

Először lássunk egy rövid hírt. David Sassoli, az Európai Parlament elnöke felkérésére a testület jogi szolgálata keresetet nyújtott be az uniós bírósághoz az Európai Bizottság ellen a jogállamisági kondicionalitási mechanizmusról szóló rendelet alkalmazásának elmulasztása miatt.

A tavaly decemberben uniós szinten elfogadott rendelet lehetővé teszi, hogy az EU felfüggeszthesse az uniós költségvetésből történő kifizetéseket azon tagállamok számára, amelyekben a jogállamiság veszélyben van. Bár e per elindítása elég régen napirenden van, de azt azért senki sem gondolta komolyan, legalábbis eddig, hogy az európai integráció történetében először a legfelsőbb uralmi struktúra egyik intézménye pert indít egy másik csúcsintézménnyel szemben.

Hogy egy kicsit jobban érthető legyen ez a dráma, tekintsük át ezeknek a csúcsintézményeknek a történetét, azt az uralmi logikát, ami annak idején megalapozta ezt az intézményrendszert. Az európai integráció uralmi hierarchiájának csúcsán kezdetektől fogva értelemszerűen az Európai Tanács áll, amely nem más, mint a tagországok kormányfőiből álló testület.

Ez az EU valóságos „parlamentje”, az a törvényhozó szervezet, amely egyedül lehet jogosult arra, hogy eldöntse, melyek legyenek a közös „politikák”, és ezeket miként kezelje az integráció. Alapelvként fogalmazódott meg az a természetes igény is, hogy a tanács döntéseit lehetőleg mindig teljes konszenzussal hozza meg. E legfelső törvényhozó hatalom mellett természetesen működnie kellett egy végrehajtó hatalmi gépezetnek is, ezt a feladatot tölti be az Európai Bizottság, ami valójában az EU „kormánya”.

És itt jönne témánk szempontjából a lényeg, mert az a „valami”, amit Európai Parlamentnek neveznek félrevezető módon, az kezdetben kizárólag egy vitaklub, konzultatív fórum volt, amelynek funkciója mindössze annyiban állott, hogy ha a tanács jelentős stratégiai változásokat kezdeményezett, e vitaklub segítségével széles körben lehetett szondázni az európai közvéleményt e kezdeményezésről.

Fontos tehát rögzíteni, hogy a tévesen Európai Parlamentnek nevezett képződménynek nemcsak hogy semmi köze nem volt egy valóságos parlamenthez, de e funkciója nem is lett volna értelmezhető. Ez nyilvánult meg abban is, hogy az Euró­pai Parlament az egyes nemzeti parlamentek delegációinak összességét jelentette. Egy hatalmi szempontból logikailag teljesen súlytalan intézmény volt tehát, valamiféle „közönségszolgálat” az európai integráció uralmi rendszerének üzemeltetéstechnikai vonulatában.

Mi tagadás, elég hosszú út vezetett e „sóhivatali” státustól addig a hisztérikus szuperhatalmi komplexumig, amely most már szinte az egész integrációs csúcsvezetést készül kisgömböcként felszippantani. Ebben a végzetesen degeneratív folyamatban döntő szerepet játszott egy olyan „mérgezett” fogalom, amely valamikor a nyolcvanas években született, és magyarázó ideológiaként szolgált e hisztérikus hatalmi eszkaláció során, és ez a fogalom a „demokratikus deficit”, amiről a magyarázó szótárak a következőt írják: a „demokratikus deficit” az EU azon sajátossága, hogy az Európai Parlament nem rendelkezik olyan széles körű jogosítványokkal a közös intézmények (a tanács és a bizottság) ellenőrzésére, mint a nemzeti parlamentek a saját kormányuk fölött.

Ez a végzetesen hamis, pusztító logika eleve kizárja annak a kérdésnek a feltehetőségét, hogy ugyan mi okból és mi célból kellene olyan széles körű jogosítvánnyal rendelkeznie az Európai Parlamentnek, mint a nemzeti parlamenteknek, hiszen az európai integráció hangsúlyozottan nem egy nemzet. Hanem ezzel szemben nemzetek önkéntes együttműködése, ahol az együttműködés mélységét és minőségét egyes egyedül az erre jogosult kormányfők konszenzusa döntheti el.

Az Európai Parlament „lopakodó” hatalomkoncentrációja az érdektelen sóhivatali léttől a jakobinus terror bevezetésére készülő csúcsintézményig végig a demokratikus deficit hamis logikájára épült és épül ma is, bár taktikai okokból ma már azért nem használják magát a fogalmat, mert sajnos e végzetes folyamat ma már minden határon túlterjeszkedett, így már nem kell semmiféle hivatkozás, mert „evidencia”, hogy az Euró­pai Parlament az európai integráció minden folyamatát egyedül határozhatja meg diktátumaival.

A világot és benne Európát irányító „nem létező” erők számára mindez lényegében végtelenné tágította a minden irányú destrukció lehetőségét, hisz az európai parlamenti képviselők „megvásárlásával” lényegében folyamatos terror alatt tarthatják az Európai Bizottságot, és mint most is, kényszeríthetik arra, hogy nekik nem tetsző folyamatokat, döntéseket megváltoztassanak, vagy szuverén tagállamokat kényük-kedvük szerint fegyelmezzenek, kényszerítsenek.

Sőt ezzel a lépéssel egyértelművé tették az Európai Bizottság számára, hogy Lengyelország és Magyarország folyamatos nyomás alá helyezésével kell megbuktatnia e két ország jelenlegi kormányait, és ha erre nem képes és/vagy nem hajlandó, akkor ezt az Európai Bíróság diktátumával fogják kikényszeríteni, és ezzel a kör bezárult.

Az európai integráció történetének kritikus elágazási pontjához érkezett. Ha az Európai Bíróság végrehajtja az Európai Parlament önkényes hatalmi diktátumát, és ezzel a döntésével arra kényszeríti az Európai Bizottságot, hogy természetesként fogadja el és vesse alá magát az Európai Parlament globális szintről irányított terrorjának, akkor az Európai Uniónak vége. Ez ugyanis az immunreakciók olyan folyamatát indítja el, ami szétrobbanthatjaaz integrációt. 

(A szerző közgazdász)