Mécsesek

Sosem gondoltam, hogy egyszer le fogom írni: a mai mécseseket nem szeretem. Ugyanis nekem ma a gyávaságot jelképezik. Mert politikai mécsesekké váltak. Igen, ne lepődjenek meg, nem kell elfogadni ezt a gondolatot, de az biztos, hogy számtalan olyan alkalom adódott az elmúlt években, amikor világszerte merényletek, értelmetlen tömeggyilkosságok áldozatainak emlékére gyújtott mécsest sok-sok ember, a gyilkolászások helyszínén.

Közéleti szerep jutott a mécseseknek. Amelyek csak abban segítettek, hogy kipipáljuk a lelkiismeretet. Virágot vittünk, mécsest gyújtottunk, rendben. Helyreállt a világ rendje. Nos, nem állt helyre! Egy agóniában fetrengő világ rossz lelkiismeretű tagjainak vezeklése ez. Pótcselekedet a bátorság helyett.

Odamenni a szomorú esemény színhelyére, elhelyezni az „emlékezés lángjait és virágjait”, és hazamenni, nem jelent bátorságot. Bátorság az lenne, ha a mai áldatlan helyzetben, a merényletek korszakában a valódi felelősök ellen tiltakozna a tömeg, amelynek tagjai persze sokszor jogosan félnek. Hiszen hátha egy-egy mécsesgyújtás után, hazafelé menet, külvárosokon áthaladva olyan esemény történik, ami miatt holnap is mécsest kell gyújtani. Értük is. Erre gondolni nem éppen lélekemelő dolog.

Kivált, amikor az emlékezés színhelyén azok is ott vannak, akik ellen éppenhogy tiltakozni kellene. Méghozzá bátran, mert lényegében ők a tragédiák okozói. Ők, akik mint fontos politikai szerepet játszó kiváltságosok, immár esztendők óta semmilyen hathatós intézkedést nem hoznak azért, hogy ne menjen ennyire jól a mécsesgyártó iparnak. No meg a bíróságoknak.

A francia tanár, akit éppen egy éve fejezett le egy magát iszlámhívő csecsennek mondó illető, mert nem tetszett neki a tanár szólás­szabadságról tartott órája, mostanában emléktáblát kapott, és felkerült a szólásszabadság legjelentősebb francia képviselői közé, egy freskóra is. Őrült világ! Amelyben hős lehet valaki, aki kimondja, amit gondol. Egy tanórán! Samuel Paty történelemtanár nem volt hős. Egy tisztességes tanárember volt, aki nyilván egy percig sem gondolt arra, hogy bárki, bármikor tanári munkássága miatt lefejezheti. Ő áldozat volt. Ártatlan áldozat. Aki a normalitásért harcolt csupán, az iskola falain belül.

Ez csak azért válhatott hőstetté, mert a művelt Nyugaton egyre kevesebben merik kimondani, amit gondolnak. Igazgat a fortélyos félelem. A bűnösök pedig, akik előidézték azt a helyzetet, ami miatt rettegni kell az utcán, és immár rettegni kell a kimondott szó miatt is, birodalmi gőgjükben azt hiszik, hogy nekik mindent szabad. Behívni a migránsokat, dolgoztatni őket, már ha erre egyáltalán hajlandók, aztán meg gúnyrajzokkal kifigurázni. A hírek szerint most folyik a bírósági eljárás a lefejezéses merénylettel kapcsolatban. Állítólag tizenöt ember ellen emelnek vádat. Tehát a csecsen gyilkos nem volt magányos bűnöző.

Újból és újból kiderül, hogy szervezett csapatok uralják a „bűnözés mezejét”. Vajon külföldről vagy belföldről szervezik őket? Ez is egy megválaszolandó kérdés, de ilyenkor is folyik a ködösítés. És csak annyi történik, hogy a gyilkosságok, gyújtogatások évfordulóinak idején tömegével égnek a mécsesek.

Volt ugyan már, aki bátran kimondta (Oberton, ő álnéven ír, és a neves szépíró, Houellebecq): Franciaország elveszett. Nem lehet nem látni, hogy igazuk van. Szaporodnak a jelek. Csak éppen a megoldást, a terrorizmus legyőzésének szándékát nem látjuk.

Merkel asszony pedig már korábban megmondta nekünk, a terrorizmussal bizony együtt kell élnünk. Nyilván tűrnünk kell, ha lenyilaznak bennünket egy közértben, mint tette azt egy dániai kisvárosban egy iszlám hitre áttért őrült, és elég mécsest gyújtanunk, ha egy brit képviselőt halálra késel egy szomáliai származású illető, és még csak fogalma sincs a rendőrségnek, hogy miért tette. A brit haza egyik bölcse, a brit belügyminiszter pedig azt je­lenti ki: azonnali változtatásokra van szükség a biztonsági intézkedésekben. Nagyszerű! Kár, hogy csak most jutott eszébe. A normális emberek már világszerte régóta várják az azonnali intézkedéseket. Amelyek csak nem akarnak megszületni.

Addig pedig Európa népeinek többsége mécsesekkel próbálja elűzni a gonoszt, s megnyugtatni saját lelkiismeretét, leplezni bátorságának hiányát, s megismerni, mi fán is terem a nyílt társadalom. A hanyatlófélben lévő Európa öntelt vezetői pedig most sem tudják megfékezni a gyilkos és hódító szándékkal érkező „vendégeiket”, legyenek azok késelők, robbantók, templomgyújtogatók, vagy éppen gyermekeket, nőket erőszakoló senkiháziak. Valamint sajnálatosan arra sem képesek, hogy a saját, hátsó szándékaikat, gondolataikat titkoló, világuralomra törő, önjelölt és tehetségtelen politikustársaikat móresre tanítsák.

Európa nagy része retteg. Bátorságuk eltűnt. Aligha hinném, hogy segít rajtuk a mécsesgyújtás.

(A szerző újságíró)