J. Károly igencsak meglepődött, amikor a postaládájából egy képeslap hullott a földre a csekkek és a reklámújságok közül. A képeslapon egy vidám gyermekrajz volt látható, a hátoldalon kézírással rótt sorok: „Hálás vagyok, mert üzenhetek neked. Hálás vagyok azért, mert érzem a gondviselő szeretet.” Aláírás: „Margit néni”, lent pedig nyomtatott szöveggel a következő információ: „Vásárolj te is ilyen képeslapot, küldd el szeretteidnek vagy egy ismeretlennek, írd meg, hogy miért vagy hálás!” Ráadásul a bélyeg is gyermekrajzról készült.
J. Károly valószínűleg az „ismeretlen” kategóriában szerepelt, nem tudott egyetlen Margit néniről sem. Néhány évvel ezelőtt lakott a házban egy Margit vagy Kati nevű idős hölgy, aki otthonba került, de az is lehet, hogy meghalt. J. Károly meghatódott a képeslaptól, még ha az a túlvilágról érkezett is, utána elszomorodott.
Ő csak ismeretleneknek tudna képeslapot küldeni, a háláról pedig nem lenne képes írni. Vajon miért lehetne hálás? Mert megvan minden végtagja, nem ápolják kórházban, nem egy vizeletszagú aluljáróban él, és még csak nem is albérletben, hanem van egy saját lakása? Mások nyomorúságát átérezte, neki azonban nem volt vigasz, ha valakinek rosszabb az élete, mint az övé.
A legközelebbi postán talált egy hálaképeslapot. Egy címet is kikeresett találomra a telefonkönyvből. Az első mondatot csak lemásolta: „Hálás vagyok, mert üzenhetek neked.” A másodikkal már bajban volt, aztán eszébe jutott egy ötletesnek tűnő megoldás. „Hálás leszek, ha a háláról lesz mondanivalód valakinek.” Karcsi bácsiként írta alá, ki tudja, milyen idős az ismeretlen címzett.
A képeslapot feladta, aztán vett egy másikat is, mert eszébe jutott egy magyar író sora, amelyre egy idézetgyűjteményben talált: „Pontosan az az ember hiányzik életemből, akinek levelet szeretnék írni.” Kikeresett egy másik címet, de nem írta meg a lapot.
Hazafelé sétálva észrevett egy négyéves körüli kisfiút a parkban. Sírva hajtogatta, hogy „anya, anya”! Óvatosan megállt mellette, nem szerette volna, ha pedofilnak nézik. Megkérdezte a nevét, majd azt is, hol lakik. A nevét tudta, de a címet nem. Itt minden lépcsőház egyforma, J. Károly mégis próbálta megtalálni a fiú szüleit. A harmadiknál a földszinten felismerték.
Az édesanya megkönnyebbülve rohant le, a kisfia a közeli üzletben tűnt el mellőle, már éppen a rendőrséget hívta. „Hálás vagyok, hogy hazahozta nekem!” – mondta J. Károlynak.
J. Károly zavarba jött a hálálkodástól, viszont hosszú idő óta először nem érezte fölöslegesnek magát. És bár még mindig nem tudta, kinek írhatna levelet, úgy döntött, hogy a második képeslapot megtartja magának. A kisfiú és az édesanyja mindig eszébe fog jutni róla.
(A szerző irodalomtörténész)
