Erények és frázisok

Frázisokat ismételgetnek. Sajnos így van ez az emlékezéssel is. Egyre többen kerülnek elő, akik „ott voltak, mindent láttak”. Ha a születési évszámuk ellentmond, hát bizonygatják, hogy két-háromévesen is pontosan látták, érezték, mi történik. Vér fröccsent az arcukra, golyó súrolta kabátjukat. S ha talán még úgy is érzik, akkor is kár ezért, mert a hiteles hangokat is elhomályosítja a sok önmagát előtérbe toló memoár.

Gyanús, nagyon gyanús. Mert ezek közül a legtöbb azokra a pillanatokra „emlékszik”, amelyeket elmondtak, leírtak azok, akik tényleg ott voltak. Visszaköszönnek a szófordulatok. Legtöbben október 23-án, a felvonuláson meneteltek, aztán ott álltak a tömegben, amikor Nagy Imre elvtársaknak szólította őket (pedig azt legfeljebb néhány százan hallhatták, mert semmiféle kihangosítás nem volt), aztán a Sztálin-szobor ledöntésénél is segédkeztek, és mostanában a Kossuth téri sortűznél, október 25-én is ott hasaltak a szobor tövében.

Minek ez? Hiszen ez a hiú füllentés sokszor többet árt, mint a direkt hazugság. Vannak hiteles emberek, akik elmondták, mit is láttak. Szerencsére néhányan elmondhatják ma is. Éppen elég ez. A hitelrontás nemcsak azoknak fáj, akik tényleg ott voltak a Bálvány ledöntésénél, de nekünk is, mert mi sem tűrjük újbóli felépítését.

Ráadásul néhány idősebb művész is mintha megsértődött volna az idő múlásának könyörtelenségén, mégpedig azokra, akik megbecsülték őket, sokszor érdemen felül is. Kár. Egyikük most október 23-án egy színpadon állt öt politikussal, akik – mi mást is tehetnének – politizálnak. Amit mindannyian biztosan képviselnek, az a jelenlegi kormánnyal, parlamenti többséggel szembeni engesztelhetetlen gyűlölet.

Több közös nevezőt nehéz lenne találni. Elképzelem a nemzet színészét ott a színpadon, két politikus között dobogóra lépni és a szeretetről elmélkedni. Zsebében talán ott a nyílt levele, amelyben azt javasolja, hogy október 23. legyen politikamentes ünnep. „A Köztársasági Elnök Úr ünnepi beszédén kívül, amely mindenkihez szól, semmilyen politikai erő ne kapjon lehetőséget, hogy kisajátítsa ezt a napot.” Azaz szóljon. Elmondja a véleményét. Megnyilvánuljon. „Ne kapjon lehetőséget.” Aztán kézfogás – esetleg ölelkezés – a szónokokkal. Szép dolog a szeretet.

Szaval is. József Attilától. Igen, valami meglepőt. Amit csak kevesen ismernek. Ami éppen nekünk szól. Éppen 2021-nek. Szigorúan politikamentesen, itt e színpadon. Oh: „Adódjatok össze, / Hogy roppant módon felnövekedvén, / Az Istent is, aki végtelenség, / Valahogyan megközelítsétek.”

Talán állt a közönségben egy szép szőke lány, aki megborzadt e szavakra, amikor az öt politikus felsorakozott, egymás karját lendítette a magasba – felnövekedvén –, s aztán hazafelé a telefonján az üzenetet megkereste: „Nincs közöm senkihez, szavam szálló penész, / vagyok mint a hideg, világos és nehéz.” És a kihalt utcán egyedül maradt a lány, és a nagy szeretetben megtalálta a sírás. Az igazgató-rendező-nemzeti színész nem tudom, hogyan juthatott haza, de biztosan nem úgy, ahogy a proletár ludakkal meglohadó József Attila. Talán a taxiban a sorsról elmélkedett, és bántotta valami csikarás.

„Legyen ez a közös emlékezés a szabadságszeretet ünnepe” – írja mozgósító levelében. Szép frázis. Talán közösen emlékezzen az áldozat és a bűnszövetkezet? S aki esetleg szólni akarna, hogy ez így nincs jól, az „ne kapjon lehetőséget”. Örüljünk egymásnak, mert tudunk? Ha esetleg valaki nem örülne a vamzerének, fogvatartójának, a bűnök eltagadójának, „relativizálójának”, sőt potenciális megismétlőjének: „ne kapjon lehetőséget”. Talán a nemzeti színész nem hallja, mire készülnek, akikkel ölelkezik, parolázik. Kelleti magát egy politikai színpadon, és próbálja odatuszkolni József Attilát.

Teheti, szíve joga. De a költőt lerángatni egy ilyen dobogóra? Ez merénylet. Hisz ő maga megírta: „Én tulmagasra vettem egemet / s nehéz vagyok, azért sülyedtem mélyre.” Igaz, a költő is felállt egy képzeletbeli színpadra, de megbánta nagyon. S már régen más mérőeszközök vonatkoznak rá. S kiszabadulva le is jegyezte: „Nekem sikerült (s ez is szégyenem, / hisz nem egyéb az ember-árulásnál) / hogy csupán száraz kenyeret egyem / az isten testén való osztozásnál.” Aki gondolkozik, szólni is akar, s ha szólni nem is, valahogyan hatni. Kár eljátszani (s még inkább tiltani) a szólás jogát jól hangzó frázisokért. Szép dolog az összefogás, de van, akivel nem lehet, sőt nem szabad. Ez is a forradalom üzenete nekünk. Az „isten testén való osztozást” nehéz megérteni. Hit kell hozzá.

Lelkünk feltétel nélküli, kétely nélküli átadása az Örökkévalónak. Ez nem más, mint a megszabadulás a félelemtől. Nagy áldás, ha erre nevelnek, és „megtanítanak” nem félni, azaz megtanítanak a hitre. A kétely évszázadáig az emberek többségének ez megkönnyítette az életét. Hit és erény: egyenlő üdvösség. De aztán egyre nehezebb lett. Jöttek a kételyek, a vágyak, s úgy tűnhetett, hogy a becstelenség, a bűn nem nyeri el méltó büntetését. S a következő lépés: az erényeknek már ebben a földi létben sincs jelentőségük. S aztán itt a kapzsiság az élet minden szintjén. Anyagiak, hatalom, siker, népszerűség, mindenféle pengő-bongó húrok. S most üvöltik: nincsenek is erények!

Az örömöt, szeretetet és a hitet nekünk már alig tanították, meg kellett szenvednünk értük. S ezek megéléséhez valóban szabadság kell. Az összes szabadságvágyunk megtestesült 1956-ban, és éppen ennek köszönhetjük, hogy több mint három évtizede élhetünk szabadságban. Ne merje senki ezt kockára tenni semmiféle frázisért! Színváltoztatásokkal, színházi süllyesztőkkel, lejárt ideológiák újracsomagolásával. „Ne kapjon senki lehetőséget.”

Bánt, hogy az emlékezésből legtöbbször kimarad az erény hirdetése. Bántanak a túlzások. Tartok tőle, hogy megtanítani a felszabadultságot, örömöt, sőt az erényt sem lehet. De azt lehet, hogy felkészítsük a fiatalokat arra, hogy képesek legyenek befogadni az erényeket. De legalábbis felismerni. Az már egy esély arra, hogy különbséget tegyenek, döntsenek. Ellenálljanak a tudatos mérgezéseknek. Szándékosan mondom, hogy mindezt fiatalkorban kell elsajátítani, mert akkor még az egész földi életre hatással van a felismerés.

A legriasztóbb, hogy egész generációk élhetik le életüket valódi erényélmény nélkül. Szabadság, szerelem, önfeláldozás, öröm, erő, küldetés, repülés nélkül. Jó szolgálatot tesz nekünk, ha megértjük ezt a mai ellentmondásos kort, de hogy a felismerések nyomán helyesen is cselekedjünk, ahhoz szükséges legalább egy pillanatra átéreznünk a Corvin köziek végzet szabta akaratát. Ebben segíthet a művészet, de félre is vezethet. Segíthet a politika, de meg is csalhat. Segíthet az emlékezés, de meg is téveszthet. Segíthet a tudomány, ha nem válik öncélúvá. Segíthet a média, de a világmindenséget kínálva beszűkíthet egy cellába. Létezik az emberigaz-ság és ott az emberárulás is. Nincs más út: ezek fölé kell emelkedni.

Mert bizony eljön az ideje a számadásnak. Valami ilyesmi történt hatvanöt éve, a szabadságharc pillanataiban. Másképpen nem is érdemes visszatekinteni ezekre a napokra. Felemelkedett a lélek, a mártíroké talán meg is könnyebbült: szabadulás a szabadságért. Furcsa szita az idő, átszitálja életünk hamvait. Jó esetben fennmaradnak – ideig-óráig – alkotásaink, de a lényeg máshová távozik, és ott nem érvényesülnek a földi zsinórmértékek.

Mégis a hit adta erények által érdemes élni, és ezek közül tényleg a legerősebb a szeretet. Kapjon hát csak mindenki lehetőséget a múltból fakadó következtetések levonására. Közelebb jutunk a nemzeti egységhez ezen az úton, mint a hamis frázisok színpadán. Mert azon a színpadon József Attila sorai, a szabadság és szeretet himnuszai, de még Seneca erényről mondott szavai is üresen konganak.

(A szerző történész)