IV. Béla levele IV. Ince pápához – egykor és ma

Magyarország ellen nem 2010 óta tart Nyugat-Európa támadása, hanem több mint ezer éve, a IX. század óta, sőt Attila nagykirály óta (ebben a cikkben nem kívánom eldönteni a hun–magyar rokonságot, csak megjegyzem: mintha a Nyugat is a hunokkal rokonítana bennünket, ezzel is erősítvén a rossz sajtónkat). Mintha a cata­launumi mezőn Attila és Aetius döntetlenre végződő harca a mai napig nem érne véget. Mintha még mindig nem tudnák megbocsátani nekünk, hogy többszörösen elfoglaltuk a Kárpát-medencét, amely Európa legtartósabb része, mert természetes határokkal bír.

Nem tudják megbocsátani a 907-es pozsonyi csatát, amellyel a Kárpát-medencei jelenlétünk megszilárdult. Újra és újra jogot formáltak erre a területre. Már az Árpád-házi királyainknak is vissza kellett verniük a nyugatról érkező támadásokat, nem voltak elegek a keletről érkezők. A sor máig hosszan folytatható. A magyarság küzdelmei a megmaradásért a legtöbbször ellenséges törekvések közepette zajlottak, és ezek között kiemelt árulás szintű volt a tőlünk nyugatra lévő hatalmak viselkedése. A közös kereszténységet, a közös hitet árulták el.

Nem volt véletlen az, hogy a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszuson Orbán Viktor miniszterelnök IV. Béla királyunknak IV. Ince pápához 1250-ben (csaknem nyolcszáz éve) intézett levelének fakszimile változatát adta át Ferenc pápának e szavak kíséretében: „Arra kértem Ferenc pápát, hogy ne hagyja elveszni a keresztény Magyarországot.” Ez a levél akkor is hihetetlenül nagy jelentőségű volt, Európa állapotára világított rá rendkívüli élességgel, de sok vonatkozásban olyan, mintha ma írták volna. Érdemes áttekinteni ezt a levelet az áthallásaival együtt!

Mindjárt a megszólítás fontos: Béla király szuverén uralkodóként szólal meg, amikor ugyanazon isteni kegyelemről szól, amitől főpap Ince pápa és király ő. Az egyenrangúságot jelöli meg, megadva a köteles tiszteletet és alázatot, ami a másik felet megilleti. Ezt a tatároktól változatlanul szorongatott helyzetében, egy pusztává tett ország fejeként is joggal igényli. Nem ugyanez az alapállásunk ma is, amikor joggal kívánjuk az egyenrangúságot, utasítjuk el a kettős mércét, amikor nem kívánunk meghunyászkodni? Ráadásul ma ezt egy szinte már újjáépített országként, emelkedő nemzetként követeljük meg.

A tatár veszély, amiről a levél hosszan elmélkedik, keletről jön, és a keresztény Európát fenyegeti elnyeléssel. Ráadásul itt van egy nagyon fontos mondat, miszerint a tatárok (nem kell nagy beleérzés, hogy ma ezt a muszlim áradattal azonosítsuk) „haragja leginkább ránk irányul, amiért ekkora csapás után is megtagadtuk, hogy meghódoljunk neki, holott minden más nemzet, miután ellenséges erőiket megismerte, adófizetőjükké lett…” Mi megállítottuk ezt az áradatot és ráadásul pont ott, ahol IV. Béla is – Magyarország déli határainál –, ő várakat, erődöket épített, mi kerítést húztunk, és a katonáink-rendőreink élő falát alkalmazzuk.

A Nyugat viszont a migránsáradat befogadásával „adófizetőjükké” vált. Hiszen mi az, ha nem adó­fizetés, hogy örökös alkukra kényszerülnek a migránsok megállításáért, de adófizetés az az önfeladás is, hogy a lakosságuk elleni terrortámadásokat, papgyilkosságokat nem lehet nevén nevezni, nem lehet kimondani, hogy ezekben a kereszténységet támadták meg. A Nyugat inkább feladja a kereszténységét, megvallani már régen nem meri. Ebben a helyzetben fordul IV. Béla király az apostoli székhez, Európa lelki-szellemi vezetőjéhez, IV. Ince pápához, hogy az összeurópai kereszténység védelmében emelje fel a szavát.

De folytassuk a levelet! IV. Béla király kinyilvánítja, hogy őt ebben a helyzetben sem a mulasztás, sem a hanyagság vádja nem érheti, mindent megtett az akkor ismeretlen veszély elhárítása érdekében. Felsorolja mindazt az erőfeszítést, amivel meg kívánta erősíteni nemcsak az országot, hanem egész Európát. Az akkori kereszténység három legfőbb hatalmához fordult: a pápához, a császárhoz és a francia királyhoz, „de egyiküktől sem kaptak semmi bátorítást vagy segítséget, csak szavakat”. Nem pontosan ugyanez van most is? A kerítéses határvédelmünkért 2015-ben csak elítélésben volt részünk, Európa védelméért semmilyen uniós forrást nem kaptunk.

IV. Béla ezután felsorolja, hogy Kelet felé – többek között házasságkötésekkel – mennyi kapcsolatot épített, kialakítva egy hátországot magunknak. Nem ugyanezt csináljuk ma is, amikor Kelet felé is nyitunk, mert a Nyugat a nekünk járó uniós forrásaink elvonásával sújt minket (lásd a pályázati források jelentős részének például németországi cégek általi elvonását).

IV. Béla király érvelésével szeretné világossá tenni azt a rendkívüli veszélyt, ami mára még súlyosabbá vált, de a gyökerei a 13. századi Európa közömbösségében, részvétlenségében keresendők. És akkor még nem is volt szó jogállamisági vitákról, források megvonásáról, egyszerűen csak közömbös vállrándításról. Ma a helyzet drámaian megváltozott: a keresztény alapokon álló identitást már szinte csak a középső Európa hordozza, élén a magyarokkal és a lengyelekkel.

Mi vagyunk azok, akik az egyre inkább eszkalálódó identitásháborúban három alapvető nemzet- és közösségmegtartó tényt, valóságot akarunk megvédeni és erősíteni: az Isten iránti hűséget, az istenhitet, vagyis a kereszténységet, a leghatékonyabb kultúra- és közösségmegtartó egységet, a nemzetet, és az élet továbbadóját és fenntartóját, a családot. A mai „tatárok” minket már átugrottak – de meg nem hódítottak –, Európát viszont végromlásba kezdik dönteni.

IV. Béla király – akit méltán mondunk második honalapítónak, és már csak ezen levele alapján is európai horizontú uralkodónknak – elődeinek, a szent királyoknak az érdemeire hivatkozik, „akik teljes alázattal és tisztelettel rendelték alá magukat és népüket, az igaz hitet hirdetve, és a világ más uralkodói között tiszta hittel, engedelmesen szolgálták”.

Azt kérte a pápától, hogy „nyissa meg atyai szívét, e válságos időben nyújtson kellő segítséget a hit védelmére, a köz javára”. A király e kettőt: a hit védelmét és a köz javát kapcsolja össze, ahogyan mi, a mai keresztény magyarság is természetes módon tesszük.

A visszajelzésekből az érzékelhető, hogy Ferenc pápa személyesen győződhetett meg a magyar valóságról, és elismerően szólt rólunk, a hitünkről, arról az erőről, amit az eucharisztikus kongresszus zárómiséjén tapasztalt. Bízunk benne, hogy egy nagy királyunk csaknem nyolcszáz éves, ma is súlyosan aktuális üzenete célba fog érni.

(A szerző építész, volt országgyűlési képviselő)