Szerencsés Károly

Vélemény és vita

Áljelölt

Sorsdöntő feladat lesz ez, bátorság, tudás és tiszta erkölcs kell hozzá. Önismeret. Ne fogjon hát senki könnyelműen e húrok pendítéséhez. A „jobb híján” képviselőket most nem engedheti meg magának a nemzet

Az utóbbi hetekben felfokozott – és napjainkban tovább fokozandó – miniszterelnökjelölt-jelöltségi kampány közepette nem árt halkan figyelmeztetni az olvasót, hogy Magyarországon nem választunk közvetlenül miniszterelnököt. Parlamentet választunk – egyéni kerületi jelöltekre és pártlistákra szavazva. Ezeken felül be lehet jutni még a parlamentbe országos listáról is, de arra közvetlenül nem szavazunk.

S ugyanígy nem szavazunk a miniszterelnök személyére sem. Miniszterelnök az lehet, aki képes parlamenti többséget felmutatni, és ezáltal őt magát, kormányának tagjait és programját az Országgyűlés elfogadja. A megbízást erre a kormányalakításra a köztársasági elnök adja a választásokon legtöbb mandátumot szerzett párt vezetőjének. Amennyiben ő nem tud többséget szerezni, a következő frakció vezetője kap lehetőséget stb.

Ebben a helyzetben valóban van jelentősége, hogy a pártok egyértelműsítsék, ki is az az ember, akinek a kormánykereket a kezébe adnák. A kormányon lévő párt(ok) jelöltje szinte automatikusan a miniszterelnök. Az ő politikai nézeteit kormányzásának időszaka minősíti. Ez világos. Viszont „történelmileg úgy alakult”, hogy ezzel a politikai erővel szemben jövőre egy ellenzéki összefogás is fog indulni (erre azért még nem vennék mérget), amiről még azt sem tudom, mi lesz a neve. Mi szerepel majd a szavazólapon.

Ennek tagjai most a Demokratikus Koalíció, a Jobbik, a Magyar Szocialista Párt, a Lehet Más a Politika, a Párbeszéd és a Momentum. Ennek a közös listának – nevezzük most egyszerűen Képződménynek – kell abszolút többséget szereznie az Országgyűlésben (akár mások támogatásával), hogy az erre a feladatra szánt jelöltjük kormányt alakíthasson. Természetesen mindegyik részt vevő párt – az alkuk következtében – arra törekszik, hogy önálló frakciója legyen a parlamentben. Itt lépnek be az alkuk, amelyek lényege, hogy e hat párt szimpatizánsainak gyakran olyanokat is ajánlania kellene, akikkel nem igazán szimpatizál.

Akárhogy is, a demokratikus parlamentarizmus lényege az Országgyűlés összetétele. Egyelőre. Mert hogy a Képződmény nyíltan meghirdette az alkotmányosság felrúgását, aminek egyik sarokpontja a kétharmados törvényekben megtestesülő demokráciabiztosíték. Hirdeti a választási rendszer megváltoztatását, ugyanígy az államfő és az Alkotmánybíróság szerepének átírását (mindezekhez kétharmad kellene), nyíltan „rendszerváltoztatást” vizionál. Pedzegeti, hogy a tulajdonviszonyokba is beavatkozna, mégpedig politikai alapon.

Legyinthetnénk erre, hogy ez csak amolyan választási handabandázás, de nem lehetünk elég óvatosak. Éppen mert átéltünk már ilyesmit. Tudjuk, hogy meg lehetett csinálni. Tudjuk, hogy fel lehetett számolni az egykori Képződménnyel ellentétben álló politikai erőket. Meg lehetett egykoron, de ma már nem lehet. Legjobb ezt úgy megakadályozni, hogy esélyük se legyen megpróbálni. Mert egy ilyen újabb injúriát a nemzet már nem tűrne el, nem duzzogna csendesen, nem hunyászkodna meg kocsonyás gerinccel. Nem elégedne meg a káromkodással vagy a morgással.

Mint minden szövetségnek, ennek a Képződménynek is van egy magva. Tudjuk, hogy ez igyekszik maga alá gyűrni a „szövetséges pártokat”. Éppen úgy, ahogy a kommunisták a Népfront által 1949-ben bevonták a 99 százalékos nemzeti egységbe az „útitársakat”. A terv most is ez, a látszat ked-véért hagynák csak meg a szövetséges pártok parlamenti frakcióit. Meg mert ezzel nagyon sok pluszpénz meg pozíció is jár.

A közös lista tehát valójában csak a választásokra kell, és ehhez kell a közös miniszterelnök-jelölt is. Más dolog a kormányzás és más a választás. Ha a választások lezajlottak, a döntő szava a legerősebb pártnak vagy pártszövetségnek lesz. Nem nehéz belátni, hogy az a jelölt, akinek a háta mögött nincs szilárd többségű parlamenti erő, legfeljebb bábu lehet. Ennek következménye az instabilitás, annak minden hátulütőjével. Ilyen bábkormány volt báró Fejérváry Gézáé, Károlyi Mihályé, Szálasi Ferencé, Dobi Istváné vagy éppen a leghosszabb ideig regnáló miniszterelnöké, Lázár Györgyé. Alkotmányellenes „kormányzásuk” után néhány évvel, hónappal, héttel (!) brutális összeomlás következett, nemzeti tragédia.

Vessünk egy pillantást az említett 1949-es közös listára. Ha a Képződmény valamilyen úton-módon többségre vergődne jövőre, lehetséges, hogy a következő választások is hasonlóan néznének ki. Egy közös lista lenne, amelyen a nemzeti egység (99 százalék) jegyé-ben országos szinten az első helyen a Központi elvtárs szerepelne, a másodikon Dobi István (egykor Független Kisgazda), utánuk Gerő és Rajk, majd az ötödik helyen Veres Péter (egykor Nemzeti Parasztpárt), a hatodikon Károlyi Mihály, utána Balogh István páter (Független Magyar Demokrata Párt), csak a kilencediken az első volt szociáldemokrata, Vajda Imre (valójában kommunista) és a huszonkettediken Harrer Ferenc (Magyar Radikális Párt). Értelmiséginek titulált személyek is szerepeltek a listán, mint Pálffy György (altábornagy), Andics Erzsébet (történész), sőt Nonn György egyetemi hallgató! (Főifjú majd főügyész és annyi más is még.)

A köznyelv ezt a korszakot egyszerűen „Rákosi-korszaknak” nevezi, pedig lám, milyen „sokszínűség” uralkodott. Dobi mindent túlélt (igencsak lealacsonyítva azokat a funkciókat, amelyeket betöltött, többek között a miniszterelnökit is), Rajkot még ebben az évben kivégezték, miként Pálffyt is, Károlyi már ott sem volt az alakuló ülésen, a Kossuth-renddel kifizetve ellépett messzire, Balogh páter „kitelepült”, Vajda Imrét életfogytiglani fegyházra ítélték, miként Szakasits Árpádot, a Népköztársaság Elnöki Tanácsának elnökét is.

Sokszínű szép világ. Hogy éppen ki tölti be a miniszterelnöki tisztet, negyven évig csak akkor volt érdekes, ha maga a Központi elvtárs tette ezt. De ez ritkán fordult elő. Rákosit maguk az őt hatalomra juttató külső megszállók váltották le, Kádár igyekezett szabadulni a véres örökségtől. Rövid ideig Grósz Károly is volt ez is, az is, de az már a végjáték volt. Az összes Központi elvtárs közül Gerőnek volt a legtöbb köze a néphez – pedig ő miniszterelnök sem volt –, mert maga a nép váltotta le. Nem is akárhogyan!

Hosszú ideig semmi összefüggés nem volt a parlament összetétele és a miniszterelnök személye között. Mindkettőről más erők döntöttek. Leginkább külső erők. Kádárt egyenesen szovjet páncélkocsin hozták nekünk. Hogy kit neveznek meg a pártok miniszterelnök-jelöltjüknek, csak szabad választások esetén fontos. Először 1990-ben volt ennek szerepe, amikor az MDF egyértelműsítette, hogy Antall József fog kormányt alakítani, ha ez a párt kapja a legtöbb mandátumot. A Szabad Demokraták nem tudtak dönteni, ahogy a szocialisták sem.

A bizonytalanság a szavazókat is elbizonytalanította. Ebből tanultak a szocialisták, de a Fidesz is. Ezután következett be, ami nem gyakori a magyar parlamentarizmus történetében: a szocialisták Medgyessy Péterrel nyerni tudtak, de szövetségesük megbuktatta őt. Gyurcsány Ferenc 2004-es miniszterelnökké avanzsálásakor sokan tiltakoztak, mondván az új kormányfő nem volt miniszterelnök-jelölt, nem rá szavaztak. Pedig ennek legfeljebb politikai jelentősége volt, a parlamentarizmus szabályainak megfelelt a váltás. Ez akkor is így van, ha nagyon sokba került az országnak, és ha még egyszer megismétlődne, akár végzetes következményekkel is járhat.

A lényeg az, hogy miként alakul a parlament összetétele. Ezért döntően fontos, hogy az egyéni kerületekben és a listák előkelő helyein olyan jelöltek szerepeljenek, akik a magyar nemzet demokratikus fejlődését, függetlenségét és a harmincegy éve megkérdőjelezhetetlen alkotmányos kontinuitást biztosítják. Sorsdöntő feladat lesz ez, bátorság, tudás és tiszta erkölcs kell hozzá. Önismeret. Ne fogjon hát senki könnyelműen e húrok pendítéséhez. A „jobb híján” képviselőket most nem engedheti meg magának a nemzet, miként a miniszterelnöki áljelöltet sem. 

(A szerző történész)

Kapcsolódó írásaink

Deme Dániel

Deme Dániel

Nobel-békedíj

ĀEngedelmükkel kinevezném magam a Nobel-békedíj bizottság egyetlen tagjának. Én fogom megmondani, ki kapja meg az idei díjat, ugyanis a norvég Nobel-bizottság ezt valami olyan elképesztő módon szúrja el évről évre, hogy rossz nézni

Kő András

Kő András

A feltalálók feltalálója

ĀA fényképek mesélnek. Ami felpezsdíti a vért, az egy 1911-ben készült fénykép: Thomas Alva Edison látható rajta a Savoy vendéglő előtt, kalapban, egy nyitott autóban