A Wembley felől

Nem biztos, hogy csak a mítosznak volt köszönhető, hogy a lélegzetem is elállt. A monumentalitásnál is többnek – magának az Erőnek a megtestesüléseként állt előttem. Vár. Inkább erőd. Erődítmény. Ijesztő és megnyugtató egyszerre. Ilyesmik villanhattak át rajtam, s mindez mindig eszembe jut, valahányszor a televízióban a belsejét is látom. (Belül nem voltam soha.) Legutóbb meg, azt hiszem, a Wembely felől fúvó sugallatok egészen különleges fénytörésbe kerülvén, néhány rendkívüli üzenetet is közvetítettek.

Tímár Péter nevezetes, igen jó, 1998-as filmje, a 6:3 már valamit sejtetni engedett futball és néplélek, sport és történelem, játék és nemzetsors fura összefüggéseiből. (Nemrég elhunyt kitűnő kollégánk, az e hasábokról jól ismert Tamáska Péter Egy gól történelmet ír című ragyogó történelmi esszéjében mutatta föl a berni világbajnoki döntőn ellenünk győztes nyugatnémetek gólja és a háború utáni német sors kapcsolatrendszerének hallatlanul izgalmas részleteit.) Most a Wembleyben tanúi lehettünk az örök és egyben legmaibb magyar psziché fura, a maga nemében egészen elképesztő példázatának.

A magyar labdarúgó válogatott, országos szeretetet és ragaszkodást kiváltva, hősies, bátor harcokban óriási erkölcsi győzelmeket aratva szerepelt az Európa-bajnokságon, de már azt megelőzően is. Azután jött az idei ősz, kétségbeejtő szerencsétlenkedésekkel, ahol nem is az eredménytelenség volt a legelkeserítőbb, hanem a korábban tapasztaltak szinte teljes hiánya, a hősi önfeláldozástól, oroszlánszívű bátorságtól a szívós, kitartó harcosságig és tovább. Most meg itt volt a Wembley, és minden olyan lett újra, mint a portugálok, a franciák meg a németek ellen.

 A magyarság 1456-ban az állítólag nem létező Dugovics Titusz által jelképezve Nándorfehérvárnál páratlan hősiességgel és elszántsággal megállította a kor legerősebb haderejének számító oszmán sereget, és ezzel lazán mintegy meg- és felmentette Európát az iszlám hódítás veszélye alól. Félezer évvel később, 1956-ban 15–16 éves magyar csodafiúk és csodalányok páratlan hősiességgel és elszántsággal rettegésre késztetik a kor legerősebb haderejének számító szovjet hadsereget, ezzel kihúzhatatlan szöget vervén a kommunista rémuralom koporsójába, ami alig három és fél évtized múlva annak rendje és módja szerint le is záródik, ezzel mintegy meg- és felmentvén Európát a szovjet hódítás veszélye alól.

Azután jött a rendszerváltásnak nevezett változássorozat 1994-gyel önként és dalolva visszaszavazott kommunistákkal, Bokros-csomaggal, meg a többivel. Majd 2010 évtizede, békemenetek tiszta arcú százezrekkel („nem leszünk gyarmat”) és újra emelkedő nemzettel, minden olyan lett újra, mint ami 1456 vagy 1956 magyarjaival történt.

Mondjuk ki végre a végkövetkeztetést. Ami egyben alighanem a szokatlanul erős össznépi ragaszkodás és szeretet végső lélektani magyarázataként is szolgál.

Ez egy „mélymagyar” csapat.

 Ez a csapat olyan, mintha hajszálpontosan, már-már lekopíroz­va mutatná, reprezentálná a magyar lelki alkatnak, a magyar pszichének, a kollektív tudatalattinak, a távoli ezredévek ködéből elősejlő, ősi históriai–genetikai összetevők együttesének sok-sok elemét – ez lehet a valószínű magyarázat arra, hogy igazán nagy ellenfelekkel szem-ben és eleve reménytelennek tűnő helyzetekben miért tud – miért tudunk – megindítóan nagyok lenni, ugyanakkor később riasztó önmagunk alulmúlását is elkövetni. Utóbbit idővel mindig felváltja az előbbi – amikor egyszerűen nincs a világon erő, amely ellen ne tudnánk akár a győzelem komoly esélyével felvenni harcot.

 Mint most a Wembleyben is.

A Wembley stadionról, erről a kultikus futballerődítményről Pelé, a világ valaha volt legjobb játékosa azt mondta, ez a labdarúgás katedrálisa és szíve egyszerre. Isten lakhelyén és a szívnél, amire a kezünket helyezzük a Himnuszt énekelve, nincs helye a mellébeszélésnek. A Wembley felől most magyar szél fúj. 

(A szerző író)