Szerencsés Károly

Vélemény és vita

Elmaradozó partok

A gyermekkel sokasodik az Isten, és földöntúli értelemmel csillog a természet. Minden gyermek halálával csonkább lesz a természet, és meghal egy kicsit az Isten

A múló idő sodrában hogyan veszítjük el szemünk elől mindazt, ami fontos, mindazt, ami igaz és szép, mindazt, ami igazán a miénk. Hogyan veszítjük el az önfeledtséget, miként rakják hályogként szemünkre az évek az elvárásokat, a megfelelés kényszereit, a siker hajszolásának béklyóit s rosszabb esetben a fizikai vagy szellemi erőszak bilincseit. Hogyan veszítjük el gyermekkorunk kacagásait, időt nem ismerő szabadságait, tündéres-sárkányos álmait. Tárgyait.

A kavicsokat, amelyeket mindenképpen – ha törik, ha szakad – magunkkal kell vinnünk; a tócsákat, amelyekbe mindenképpen bele kell lépnünk, a domboldalakat, amelyekről mindenképpen le kell gurulnunk. Hogyan veszítjük el a sírást, a toporzékolást, a biztos tudatot, hogy anya vagy apa mindenképpen segít. Hogyan veszítjük el az ölelést, a megfellebbezhetetlen igazságot, hogy az édesanyánk a legszebb a világon és az apánk a legerősebb? A múló idő sodrában hogyan van az, hogy eltűnik a szemünk elől az összes varázsló és rejtélyes királyság, a fényes páncélos sereg, s ott a kert végében az csak egy bozótos homoksivatag.

Hogyan veszítjük el szemünk elől az ifjúságunk kivirult világát? Hogyan bomlik szét az a magabiztosság, amellyel nekivágunk az útnak. Hogyan válnak le szellemünkről a szabadság szárnyai. Mikor tesszük az első engedményt, amely már az egyéniségünket kezdi ki. Mikor nem tudunk már mérlegelni, mikor válik fontosabbá az érvényesülésünk a lelkünket körülvevő sűrű páránál. Mikor gondoljuk úgy, hogy felhígíthatjuk azt, még akkor is megóv, s mikor érezzük meg, hogy már régen a lelkünkbe vájtak a hazugságok, aljasságok, silányságok.

Hogyan veszítjük el a zenét, a barátokat, a csavargást, a szemlélődést. Hová tűnik a tó, a folyó, az esti tűz, a lobogás. Hol marad az éjszaka, és hol a hajnal, amit dideregve, de boldogan köszöntöttünk a tó partján a mólón vagy az út mentén a szénakazalban. Hová tűnik szemünk elől a lány, aki miatt megéreztük, hogy miként dobban a szívünk, és hová a könnyű köd, amely mögött karnyújtásnyira ott a világ.

Hogyan veszítjük el szem elől a verseket, a novellákat, a regényeket? Hová tűnik a művészet. A magunk meglátta, a magunk felfedezte élmény. Fulladozunk? Hová tűnt a friss levegő, a hűvös szellő, amelynek örülni tudtunk, mint patak csörgedezésének fátylas emlékeinkben. Hová tűntek a költők, az írók? Hová tűntek a szemünk elől?

Miért csak azokat látjuk, akik aztán jól megaszondják, mocskolnak és fényezik egymást a televízió­ban, meg a Facebookon és belterjes fórumaikon. Bőven akad ilyen vitéz, s a végén azt is hiszik sokan, no, lám csak, itt vannak ők, az írók, költők, s hogy odamondtak! Igen, így is elveszítjük értékeinket, s észre sem vesszük, hogy milyen nagyon tudják ezek csinálni a show-t, tán úgy tűnik, egymás ellen, de közben csak azon megy a vita, ki tudja magasabbra dobni a saját fejét, s ha azt nem, hát a kalapját.

Hogyan veszíthetjük el az imákat? A nyugodt sétákat, vasárnapi családi ebédet, a délutáni szunyókálásokat. Hogyan a sakkozást a szomszéddal, a kártyapartit – kicsiben, de tétben –, az ivó hátsó termében. Hogyan a levélírást, a rajongást, hogyan felejthettük el a csillagot a tengerszemben, a tiszteletet. Hogyan lett minden ennyire szűk ebben a tágas térben. Hogyan nem tudunk egymáshoz őszintén szólni, mi a baj? Hogyan vesztettük el egymást, és hogyan veszítik el egymást most ebben a pillanatban ezrek és milliók ezen a bolygón.

Hogyan lett az örömből pokoli gyönyör, puszta élvezet. Hogyan rekedt meg az anyagnál a képzelet. Hogyan is merülhetett fel, hogy ne konduljon meg többé a harang a toronyban, hogyan játszhatnak báb-csecsemőkkel életet, hogyan vált árvává az igaz, és hogyan támadhatott fel a tömeggyilkos. Ezek nem valami mindennapi kérdések. Az emberiség modern története kétezer-ötszáz éves. Előtte is volt élet és ember is. Modern történelmünk a végéhez közeledik. Utána is lesz élet és ember is. „Távozz hát békében; mert az is békés szándékú, aki téged elbocsát” – mondja Marcus Aurelius. S ő nemcsak Caesar, hanem bölcs is volt. Ritka együttállása a csillagoknak.

A múló idő sodrában, mégis, miért tettetjük magunkat vaknak. Miért nem merünk sírni, toporzékolni, ölelni? Miért nem kapunk a leváló szárnyunk után, miért nem óvjuk a lelkünket szeretettel, barátsággal, szemlélődéssel. Miért hagyjuk magukra a könyveket, a hajnalokat, a lányokat. Miért nem táncolunk, miért nem éneklünk? Mi ez a lelki csonkaság? Akaratzsibbadás. Miért nem rakjuk meg azt a nagy tüzet, hiszen fázunk.

Hányan várunk arra a megváltó pillanatra, hogy végre betakarjon valaki, betakarjon, ha nagyon fázunk, s mégis, mennyire félünk ettől. Nehogy jégtakaró kerüljön a szívünkre, örökre. Várunk még valamire. Igen, még öregkorunk néhány szép esztendőjére. Nehéz ezt megítélni. Lehet, hogy már túl is vagyunk ezen, lehet, hogy vár még ránk. Meglátjuk a fényt, megérezzük, ad-e meleget, vagy csak elvakít. Édes-e a víz, ihatsz-e belőle, vagy sós, és kínok kínját éled át, ha belekortyolsz.

Elmondani, megértetni, mi is a fontos, mi is a nagyszerű, s mikor reked meg a jó szándék a szorosban, hogyan válik rombolóvá, öncélúvá az akarat, ez minden generáció feladata a következők felé. De a generációk nem szabályos csomagokban érkeznek, minden ember egy generáció. Egy az ősök sorában. Minden anya és apa egy generáció, s a nagyszülők és dédszülők, ha már csak éppen súrolják is a gyermek lelkét, még oda tartoznak. Mert mindennek középpontjában a gyermek áll. Hozzá mérjük az életet, a múltat és jövőt, hozzá a szeretetet, hozzá a létezés értelmét.

Az ő buksijában van remény és végzet. Férfi s nő fényes ragyogása. Semmi másban. A gyermekért munkálkodásban. A gyermek védelmében. Az élet védelmében. Aki a gyermeket védi, jó úton jár, aki elragadná tőlünk, vigyázzon. A gyermekkel sokasodik az Isten, és földöntúli értelemmel csillog a természet. Minden gyermek halálával csonkább lesz a természet, és meghal egy kicsit az Isten. Az utolsó halálával meghal egészen. S akkor aztán a maradék megőszült, magva szakadt emberek ünnepelhetik győzelmüket.

Nem, nem így lesz, s hogy ne így legyen, próbáljuk nem szem elől téveszteni mindazt, ami fontos. Hisz minden ott van bennünk. A természet világosabban nem fejezheti ki magát. Ne várjuk meg, hogy leperegjen előttünk életünk filmje. Ilyesmi úgysem történik. Évekig pereghet az a film, akár évtizedekig. A baj akkor van, ha eldobtuk a kavicsot a zsebünkből, és vele az álmokat, a kacagást, a tündéreket is. Ha elfelejtettük, mit is jelentett a zene, egy dal, egy könyv, egy igazán bensőből jövő öröm, tűz mellett, asztal mellett, színházban, erdőben.

Munka, siker, csendes álom szín, a világ megismerése, búzatábla hullámzása, égen egy felhő. Így az út vége felé sok szenvedés, hiány, halálszirt szövi lágyan az ember napjait. Utóbbi ellen lázadni kár. Jobb vágtában eljutni, ahová rendeltetett, mint már porhanyósan vagy megaszalva. Csak ez keveseknek adatik meg. S ez örök gondolat egyik apostola, Seneca is hiába írja, hogy a „bölcs hát addig él, ameddig élnie kell, s nem ameddig élni tud”. Elveszítettük szemünk elől a ligetet, ahol a bölcsek nyugszanak.

Nem terhelem tovább az olvasót ezekkel a gyanús gondolatokkal. Lehet, hogy mindabból, amit itt leírtam egyetlen szó sem igaz. Nem is veszett el a szemünk elől, ami fontos. Lábujjhegyre állva a kerítés fölött, vagy a lehajolva a réseken át látja mindenki. Látja a kisdedet, aki nem tud a világról, nem tud az életről, és nem tud a végről sem. S mégis benne lakozik a mindenség, a jövő.

Az is lehet, hogy egészen más dolgok az öröm forrásai, s csak én töprengek itt magamban a lét titkos értelmén. Annyi mégis bizonyosnak látszik, hogy ha indulni kell, útra kelünk mind­annyian. S akkor már nem baj, ha szem elől tévesztjük a partokat, a kikötőt, a városokat, nem baj, ha megfeledkezünk mindenről, talán csak az a fájó, hogy rólunk is megfeledkezik mindenki. 

(A szerző történész)

Kapcsolódó írásaink

Deme Dániel

Deme Dániel

Zeusz

ĀReneszánszát éli a görög mitológia a nemzetközi baloldalnál: a Pegazus műbotrány után épp hogy csak leülepedett a por, máris itt van Pandóra

Kő András

Kő András

A botokról

ĀVan nap, amikor egyszerre csak szemembe ötlik egy tárgy, ami ugyan évek óta a sarokban áll, de amit valójában sohasem láttam meg