Vitéz Ferenc

Vélemény és vita

Mesél a nép

Szobakatedra

Ha valaki a nép és a nemzet közötti különbségre kíváncsi, könnyen eltévedhet a jogi és filozófiai szakirodalom útvesztőiben. Ezzel szemben, noha költői képbe kódolva, elég pontos meghatározást kap Vörösmartytól.
A Szózat a hazát is említi, az iránta való hűségre szólítva, egyúttal a „herderi jóslat”, a nemzethalál víziójának elkerülésére intve a magyart, külön mindegyiket, nem választva szét a nemest a jobbágysorútól. „Él nemzet e hazán” – ekképp szakrális erőt kap egyik a másiktól. A nép 1836-ban még nem volt hivatalosan nemzetalkotó, viszont nyelvét már kölcsönadta a nemzetfogalom kialakításához, amelyben fontos szerepet kapott a nemzeti irodalmi nyelv. Kölcsey programja, a Nemzeti hagyományok egyértelművé tette, hogy a „nemesi irodalom” korszaka leáldozott, és a „pórnép dalain” keresztül, avagy – miként Csekéről írta levelében – a „parasztdal tónját” tanulmányozva lehet a klasszicista gyökerű fordításkultuszt a romantikus eredetiségeszmével fölváltani.

Ma már igen csodálkozunk azon, hogy a reformkor kulcsfogalmai között egyenrangú volt egymással a nacionalizmus, a liberalizmus és a nemzeti irodalom. Hiszen a mai neomarxista liberálisok számára a pozitív értelemben vett nacionalizmus is szitokszó, a nemzeti önállóság megtartása veszélyes törekvés, az irodalmi hagyomány pedig a legnagyobb erőfeszítések ellenére is nehezen tudja kánonba illeszteni a genderideológia szörnyszülött termékeit. Legalábbis azokban az országokban, ahol a nemzeti irodalom által is formált értékrend még a működőképesség életjeleit mutatja. Mindenesetre a reformkorban a nép elkezdett a saját hangján mesélni úgy, hogy azt az egész nemzet is képes volt meghallani.

Elindult a népköltési gyűjtés, a népdalok, népballadák, népmesék, anekdoták, a folklór az érett romantika egészére gazdagító hatást gyakorolt, a népművészet pedig a 20. század elején a magyar szecesszió programjának fontos szervező- és világképet alakító eleme lett.

Erdélyi János háromkötetes gyűjtése, a Népdalok és mondák után megjelent a Vadrózsák, Kriza János székelyföldi merítése, Ipolyi Arnold Magyar mythológiája több mint ezer mesét, hiedelemmondát, szokást, gyermekjátékot tartalmazott. Az édesapa, Arany János útmutatása alapján – amely szerint a gyűjtő „a nép között, ennek fonóházaiban, pásztortüzeinél forogván, úgyszólván ott nevelkedvén, bírja ennek nemcsak nyelvét, egyes kitételeit, hanem egész eszejárása, képzelődése, modora az elbeszélésben ki nem törölt betűkkel vésve álljon emlékezetében” – Arany László gondozta a Magyar Népköltési Gyűjteményt, majd Benedek Elek Magyar mese- és mondavilágával érte el tetőpontját a gyűjtőmozgalom.

Nem véletlen, hogy több mint másfél évtizede, 2005 óta Benedek Elek születésnapja, szeptember 30. a magyar népmese napja. Idén ezen a napon Jankovics Marcellre is emlékezhetünk, ő álmodta meg ugyanis
a Magyar népmesék című animációs sorozatot, amelynek darabjai 1977 és 2011 között készültek el.

Gyerekkoromban én még Elek apó meséit, az Ezüst mesekönyvet és gyűjtésének megannyi címen megjelent válogatását olvastam, persze Andersent és a Grimm testvéreket is, aztán Móra Ferenc meseátdolgozásai mellett Illyés Gyula Hetvenhét magyar népmeséjét. Az én lányaim már velem együtt nézték a népmeserajzfilmeket, amelyeket felnőtt fejjel is élvezetesnek találtam, de olvasták és hallgatták is a meséket, sőt, arra szintén különös igényt tartottak, hogy én találjak ki nekik történeteket.

A nép az ösztöneiben tudta, hogy meséinek lelkületével együtt érlelődik a jövő. Hogy nemcsak szórakoztat, hanem szocializációs modellt is ad, biztonságot kínál, hiszen ott mindig a jó győz. De hogy a nép most miről mesél ebben a járványtól és ellenzéki előválasztástól sújtott időben, arról felemás fogalmaink vannak, mert attól függ, hogy milyen médium veszi át a mesélő szerepét, sőt attól is, hogy kicsoda a narratívaalkotó. Magyar hazafi, magyarul beszélő, de idegen érdeket szolgáló állampolgár, magyar- és általában nemzetgyűlölő brüsszelita vagy a Nevenincs Birodalom hoppmestereinek egyike.

Ebben az értelemben megkérdőjeleződik az Umberto Eco által fölfrissített „fikciós egyezmény” fogalma is, amely arról szól, hogy a „mese” időtartamára az olvasó vagy hallgató „felfüggeszti a kételkedését”. Ez ugyan nem fosztja meg őt a kritikaalkotás képességétől, viszont ha folyamatosan csak a mesét hallja, nincsen ideje a kritikára. Arról meg főleg nem szerez tudomást, hogy mit is mesél a nép, de ha mégis, akkor az egyszemélyes mesélő visszakiabál a népnek, vagy odaszól a „fogdmegjeinek”. Nem véletlenül támadhat néha olyan érzésünk, hogy ha az igazságról akarunk valamit megtudni, úgy Benedek Elek ósdi népmeséinek még mindig jobban lehet hinni, mint a magukat haladónak mondó médiumok valóságpótlékként kitalált műmeséinek.

(A szerző irodalomtörténész) 

Kapcsolódó írásaink

Lóránt Károly

Lóránt Károly

Kellemetlen igazságok

ĀAz Európai Unióban sem készülnek megvalósíthatósági számítások. A sajátos politikai felépítés miatt az Európai Parlament és a Bizottság bármilyen irreális dolgot követelhet a tagországoktól, mert nem nekik kell megvalósítaniuk

Galsai Dániel

Galsai Dániel

Az utolsó pofon

ĀFricska. A pesti, merevgörcsben Gyurcsányt mentegető média és értelmiségi körök vergődésén próbálok segíteni. Már azokon, akiken még lehet