Egy vasárnap délelőtt Joó K. fehér inget vasalt, belebújt az előre megkötött nyakkendőbe, a szekrényből kivette alig kopott, barna zakóját, cipőjét kifényesítette. Meg is borotválkozott, noha vasárnap nem szokott. Templomba készült, szerette volna megtudni, hogy van-e Isten.
Halványan emlékezett rá, hogy a nagyapja egyszer azt mondta, nem a templomban kell az Istent keresni, majd tovább metszette a fákat. Azt nem mondta, hogy hol van az Isten, és Joó K. is csak ritkán gondolkodott el ezen a kérdésen. Pontosabban eddig még soha.
Ideje ugyan lett volna rá és alkalma is bőven, amikor megint nem sikerült valami, amikor lehorgasztott fejjel vette tudomásul a bukást. A miértekre adott válaszok a körülmények okolásában merültek ki. Nem jutott eszébe, hogy rákérdezzen, mi okozza a körülményeket.
Ha van Isten, biztosan tudja a választ is, hacsak nem ő maga az oka mindennek, gondolta Joó K. Átfutott rajta ugyan a kétség, hogy ez túl egyszerű lenne, Istenre fogni mindent, a készülődést viszont gyorsan be kellett fejeznie, mert elkésik a templomból.
Erősen koncentrált, hogy mit hall Isten nevében, nehogy elfelejtse, mert akkor hiába indult el. A Megváltó kiontott véréről volt szó, ami megszabadítja bűneitől az embert. Meg hogy ennek a vérnek a nyomát ott látjuk a kegyelemben.
Amikor hazaért, Joó K. megnézte magát a tükörben. Abban ugyan nem volt biztos, hogy Isten a templomban ott volt-e, kíváncsi volt azonban, hogy maradt-e valami nyoma az arcán mindannak, amit hallott.
Azt hitte, ott rögtön megáll a szíve. Fehér ingén több vércseppet vett észre. Annak a kiontott vérnek a nyoma lehet, amiről a pap beszélt? Meg kell hát változnia, meg kell térnie, hogy méltó legyen erre az áldozatra!
Aztán észrevette az álla alatt a vágást, ami a sietős borotválkozástól keletkezett. Onnan csöppent le ingére a vér. Joó K. megkönnyebbült. Sejtette ő, hogy az egészet csak jelképesen lehet értelmezni. Mindenesetre úgy döntött, máskor is elmegy a templomba. Ennek köszönhető, hogy rájött: nem árt, ha a körülmények okát legelőbb magában kezdi el keresni.
(A szerző irodalomtörténész)
