Vélemény és vita
Gyilkosos játék
A vészjósló helyzet alapvető okai azonban mélyebb rétegekbe nyúlnak, a magyar társadalom két egymással szembefordított része egymással ellentétes valóságokban él
Van egy nagyobb társaságban játszható módfelett izgalmas játék, kicsit thrilleres pszichodráma, amit a köznyelv „gyilkosos” játéknak nevez. A játék módfelett tanulságosan mutatja be azokat a társadalomlélektani csapdákat, amelyeknek alapvető mintázatai minden emberi közösségben jelen vannak, és a lelki, erkölcsi, szellemi örvénylések hihetetlenül bonyolult kavargásában dől el, hogy a „jók”, az erényes polgárok, vagy a „rosszak”, a gyilkosok győzedelmeskednek-e végül.
A játék, akár csak a „való világ”, tele van csalással, a rosszak trükkök százaival próbálják félrevezetni a gyanútlan jókat, és utólag mindig nagyon izgalmas kielemezni, hogy hol is voltak a kritikus elágazási pontok, ahol minden jóra fordulhatott volna, ám végül mégis a pusztulásba hullik az egész emberi közösség.
A magyar társadalom nevű népes társaság is elég régóta játssza már ezt a gyilkosos játékot. S bár már Ady Endre is azért fohászkodott 1915-ben, hogy „Ne játszak, ölő, gyilkos / Cudar komédiát”, gyilkosos játékaink egyre pusztítóbb lejtőre lökni látszanak minket.
Az a „valami”, amit politikai kommunikációnak nevez a médiatudomány, vagyis az a beszédtér, ahol a politikai szereplőknek segíteniük kellene az egész magyar társadalmat abban, hogy sikeresen elbeszélje mindenkori helyzetét, majd megbeszélje mindenkori teendőit, ma sehonnan sehová sem vezető gyilkos indulatok színtere. És most már a „gyilkos” jelző nemcsak egy elvont metafora, hanem közvetlenül is megmutatta magát, amikor egy ellenzéki politikus tömeggyilkossággal vádolta meg a kormányt, azt állítva, hogy a járvány összes halálos áldozata a kormány bűne.
A verbális erőszak tehát szintet lépett, most már nem „csak” azzal vádolják egymást a politikai szereplők, hogy a „másik” lop, csal, hazudik, vagyis korrupt, ami lényegében az „élősködés” összefoglaló neve, hanem azzal is, hogy ez az élősködő halálos ellenség, a választások tétje tehát a szó közvetlen értelmében élet vagy halál. Az elmúlt több mint kétszáz év történetében volt már két hasonló alkalom, az egyik a jakobinus terror a 18. század végén, majd a bolsevik terror a 20. század elején.
Mindkettő látszólag veszélytelen verbális agresszióval, a verbális agresszió rohamos radikalizálódásával indult, ám hamar kiderült, hogy a szavak gyilkos ereje egy kritikus ponton elképesztő gyorsasággal képes fizikai gyilkolásba átcsapni. „Ha a szavak ölni tudnának”, fogalmaz a magyar nyelv jellegzetes fordulata, és kétségtelen tény, hogy a szavak közvetlenül ugyan nem tudnak ölni, de mivel a szavaknak valóságalkotó erejük van, így hihetetlen sebességgel válhat véres tömeggyilkossággá a kezdetben látszólag ártalmatlan verbális agresszió.
Az ősi hindu bölcsesség két legalapvetőbb intelme, hogy ne legyen benned félelem, szorongás, aggodalom, és ne legyen benned harag, düh, indulat. És azért ne legyen benned mindez, mert ezek negatív szellemi energiák, amelyek lehetetlenné teszik, hogy helyesen ítéljünk. Ha nem tudunk helyesen ítélni, nem tudunk, helyesen dönteni. Ha nem tudunk helyesen dönteni, nem tudunk helyesen cselekedni, és hogy mi történik egy olyan emberi közösséggel, amely tartósan képtelenné válik a helyes cselekvésre, azt az elmúlt évszázadok Mohácstól Trianonig tartó tragikus fejleményei elég drámai módon mutatták meg a magyar társadalomnak.
Aki nem tanul a saját történelméből, azt az istenek arra ítélik, hogy addig ismétlődjenek vele ezek a drámák, amíg meg nem tanulja mindazt, amit meg kell tanulnia, és a magyar társadalom a jelek szerint elég nehezen tanul. De meg tudjuk-e egyáltalán fogalmazni, hogy mit és hogyan kellene megtanulnia a magyar társadalomnak? Ma e tanulási folyamatnak a legközvetlenebb és egyelőre áthághatatlan akadályát maga a meghasított beszédtér jelenti. Nem egyszerűen arról van tehát szó, hogy kormánypárti és ellenzéki oldal nem ért egyet alapvető kérdésekben, mert ez ugyan önmagában is nagy dráma, de talán áthidalható volna.
A vészjósló helyzet alapvető okai azonban mélyebb rétegekbe nyúlnak, a magyar társadalom két egymással szembefordított része egymással ellentétes valóságokban él. A valóságot elbeszélő narratívák két egymással szembefordított nyalábja között semmiféle „átjárás” nincs, így tökéletesen lehetetlennek látszik bármilyen „fordítónyelv” közbeiktatása is. A tény, igazság, valóság, mint az emberi megismerés alappillérei, ma romokban hevernek, és esély sincs közös erővel való visszaépítésükre.
Most már szinte biztosra vehető, hogy a magyar társadalom úgy sodródik bele a jövő évi választásokba, hogy ez a megállíthatatlanul mélyülő verbális polgárháború olyan negatív szellemi energiák örvénylését hozza magával, amelyek lehetetlenné teszik, hogy helyesen ítéljünk és helyesen döntsünk, majd a választások eredményének megfelelően helyesen cselekedjünk. Persze Magyarország nem a „semmiben lebeg”, hisz Európa és az egész globális hatalmi rendszer örvényléseinek alapvető mintázatai tükröződnek az imént vázolt kavargásban.
Az egész emberiségnek, benne Európának és Magyarországnak olyan létkérdésekkel kellene szembenéznie és lehetőleg átgondolt és összehangolt válaszokat adnia, amelyek megoldása még teljes egyetértés esetén is felfoghatatlanul nehéznek látszik. Elmélyülő globális és lokális polgárháborúk közepette pedig evidens módon Hadjárat a Semmibe (Babits Mihály versének címével szólva) Az ölő, gyilkos cudar komédiák Ady által megénekelt önpusztító mintázatai tehát folytatódni látszanak.
Talán maradt a magyarság többségében annyi józanság, hogy elkerüljük az újabb tragédiát.
(A szerző közgazdász)
