Sopron, Várad, Kassa

Úgy hozta az élet, hogy két héten belül gyors egymásutánban három Kárpát-medencei városban is megfordultam, és noha egyikben sem töltöttem másfél napnál többet (igaz, jó néhányszor jártam már mindháromban), a három különböző irány: nyugat, észak, kelet fölöttébb sajátságosan különböző, ám valahol a mélyben mégis szívszaggatóan azonos rianásokat hasított a figyelő emberi bensőbe.

Sopron ünnepi díszben fogadott: a patinás Pannónia Szálló végre végképp azzá lépett elő, ami valójában már száz éve: a nyugat-magyarországi honvédő felkelés, a dicsőséges Rongyos Gárda színre lépésének és hősi harcainak kiindulópontja és manifesztuma.

A históriai terasz, ahol a város kiürítése fölött kesergő magyar tisztek előtt megjelenik egy majdnem két méter magas, Francia Kiss Mihály nevű tiszthelyettes – vagy a magyarok istenének angyala, ki tudja –, és jelenti, hogy a fegyverek megérkeztek. Azok meg szinte önkívületben felugrálva máris rohannak, a pár órán belül meginduló többiekkel együtt, az alig hat kilométerre fekvő Ágfalva felé – és megkezdődik ez a magyar csoda is…

Most itt a Pannónia terasza majdnem ugyanolyan, mint egy évszázaddal ezelőtt, finom a kávé, rendben a rövid is, a díszteremben emlékező filmvetítés (Harcsa Béla Őrtüzek nyugaton című kiváló dokumentum-játékfilmjének dísz-bemutatója), utána kerekasztal-beszélgetés és fogadás, csillogás, méltóságteljesen örömteli, jól szervezett és méltó megemlékezés. A Cé-zár pincében magyar évszázadok hűvöse, főrendiházi nádorválasztások és több évszázados borozások helyszíne, méltóság és színvonal ennek megfelelő. És úgy általában, mindenütt: nyugalom és magabiztosság, elegancia és öntudat.

Nagyváradon régi jó harcostársam elmondja, Szent István napján magyar zászlóerdőbe burkolózott a valaha a várost védő nagy király, Szent László nevét viselő főtér, midőn a nemzeti szalaggal átkötött új kenyeret felszeletelés előtt annak rendje s módja szerint megszentelték. Végre magyar a felirat a nagy királyról elnevezett belvárosi hídon, nekem meg eszembe jut hat évvel ezelőttről jeles pályatársam, Pozsonyi Ádám írása: akkor járt itt először, és a maga utánozhatatlan, kedves „magyar abszurdoid”-stílusában eljátszogatott a gondolattal: „Egyesek azt terjesztik, hogy László király városát elcsatolták, de én igazából ezt aligha hihetem.

Az étteremben mindenki magyarul beszél. (Pár asztallal odébb egy barnább képű mondjuk valami fura nyelven karattyolt, de az nyilván turista volt a messzi Romániából.) A pocsék magyar lapok – Kiskegyed és társai – éppúgy elöl vannak, mint Pesten a sarki Tescóban, csupán a szemét kevesebb, mint a Blaha Lujza téren. (…) Domonkos László erősködött, hogy a pletyka igaz, Váradot tényleg elcsatolták, de kerestem, kutattam, s nem találtam idegen múltra utaló jelet. Aztán végül ráleltem. Állt egy katona, talapzatán karatty-nyelven írás, valami olyasféle jelentéssel, hogy itt áll XYZ, ki katonai hatalommal elvette a várost.”

Most Várad délutáni napsugárözönben ragyog, és a magyarság már gyülekezik az immáron rendszeres megemlékezésre, mely ama 81 esztendővel ezelőtti mámoros szeptembert idézi föl, midőn Tamási Áron a történteket összefoglalva azt mondta a rádióban, hogy az igazságot is meg lehet szokni – én meg innen üzenem Ádámnak: nem erősködöm tovább… A terem zsúfolt, Tőkés Lászlót hallgatjuk, és azokat a könnyes régi-régi filmkockákat nézzük…

Kassán eközben a nagyságos fejedelem zárva tart. Nem az első eset, most a katolikus latin köszöntésre szlovákul (elég mogorván) válaszoló egyházfiak közlik ezt velünk – a dóm kívül teljes pompájában ragyog a napsütésben. Írogató embernek ártani, de segíteni is alighanem írogató ember tud a legtöbbet: Márai azonnal segedelmünkre siet, beinvitál a házukba, végigvezet a szobákon, közli, hogy „kirakni rajzod, régi Kassa, álom, fakult rajz e vad, színes világon”.

Hát igen. Amott a Kassai őrjárat első kiadása, emitt a kétéves Grosschmied Sanyika képe – „egyszer Rákóczit hozták haza reggel / Kézenfogva vitt apám a menettel” – íme, máris a vigasztalás, itt a szülővárosban, ahol „szerettem volna polgár lenni, pontosan itt és így, ebben a városban”. Ahol a nagyságos fejedelmet elzárhatják – egyelőre – előlünk, de van Rovás magyar ház és könyvbemutató-beszélgetés jeles pályatársammal, a felvidéki gyökerekkel rendelkező Jezsó Ákossal. És körös-körül ez az ősi patináját még mindig mutatni tudó, különleges – márais-kurucos-felsőmagyarországi módra polgárias? – atmoszféráját őrző város.

Ahol magyar szemszögből a helyzet jóval rosszabb a váradinál, magyar szót már nemhogy alig, de egyáltalán nem hallani a barátságos Márai-őszben fürdő utcákon, a csekély létszámú, de annál kedvesebb magyar asszonyoknak szolgálatkész szlovák férjeik vannak, és a magyar központ éttermében nem lehet magyarul rendelni, még a borovicskát sem (különben sincs, bármilyen fura).

Három város, három sorsváltozat, három históriaszelet. Mintha három világrészen járt volna az ember. És mégis…

(A szerző író)