Szerencsés Károly

Vélemény és vita

Megtérülés

Visszagondolva az elmúlt bő öt évre, felrémlik, hogy gyakran írtam a Lánchídról, meg arról is, hogy azért tartok minden ilyen nagyobb felújítástól, építkezéstől, mert nem vagyok biztos benne, hogy megélem az elkészültét

Most, hogy a hidat felállványozták, zajlik az építkezés, először nem érzek ilyen félelmet. Nem azért, mert eleve egy arcpirítóan távoli dátumot írtak ki nagy büszkén a befejezés határidejéül – s persze biztos vagyok benne, hogy az nem teljesül –, hanem azért, mert olyasmit érzek, ha arra járok, mintha most épülne a híd.

Olyan gondolatom támad néha, hogy a 19. század negyvenes éveiben járok, Széchenyi István grófnak szurkolok, hogy sikerüljön, de hallom az örök visszahúzó erőket: minek ez, jó nekünk a pontonhíd, jó nekünk a komp, s ha tél van és zajlik a jég a Dunán, hát nem járkálunk ide-oda. Ha befagy, meg majd megyünk azon, kis homokot, szénát szórunk a jégre.

Magyarországnak nem kell híd. Mennyibe kerül ez! Ki gazdagszik meg rajta? A bécsi részvényesek, az angol fivérek, a magyar befektetők. Mikor térül meg? A történelem nagy tudorai biztosan kiszámították, mikor térült meg a híd építési költsége a hídpénzből, amelyet sokáig kellett fizetni.

De ez nem lényeges, hiszen a híd felépültével egy csapásra megváltozott az ország. Mondhatnám, hogy a lehetőségek hazája lett. Jöttek is Európa minden tájáról, hogy megcsinálják itt a szerencséjüket. S jöttek Budapestre a Kárpát-medence minden régiójából is. Kicsit elhalkult a károgás, de azért hallatszott: maradjon olyan minden, amilyen volt, ahol mindenkinek megvan a helye. Onnan kitörni ne is merészeljen, s maga az ország is – inkább provincia – maradjon a helyén, a hátsó kertben. S olyan dac is volt, hogy legyen provincia, de magyar.

És ilyenkor felnézek a várhegyre, és szurkolok egy Habsburgnak – pedig ezek nem nagyon szerettek minket –, József nádornak, aki a várkertben csodálatos sétányokat, medencéket, lépcsőket, egzotikus kerteket építtetett. Ha már ő a király „helyettese”. Minek az ezeknek? S aztán már a rosszabb: minek az nekünk – súgják a Duna-parton –, jól van, ahogy van, elhanyagoltan, bódékkal, szeméttel, csavargókkal.

Minek ide szobrok, kit érdekelnek a pávák, egzotikus állatok, a flóra különlegességei. És hallom a színház szerelmeseit, akik magyar nyelvű színházat akarnak Pesten vagy Budán, és hallom az országgyűlésben a kiabálást: minek nekünk a magyar nyelv? Ilyen nincs is, csak a pórok beszélik, a parasztok meg néhány fantaszta. Hogy kerülne a latin helyére, s ha már a latin nem kell, miért nem a német, Goethe és Schiller nyelve?

És találkozom a pesti parton Vörösmarty Mihállyal, aki éppen a Csiga vendéglőbe siet, Petőfi Sándorral – ritmusra lépeget, verset ír a fejében –, Jókaival, gyönyörű nőkkel, Laborfalvi Rózával, ott talán maga Déryné siet egy estebédre. A hídon emberek kiáltoznak, a gőzgépek zúgnak és sípolnak. Csónakok, hajók kavarognak a hullámokon, sokan állnak mindkét parton, várják, mi lesz ebből. Hogyan húzzák fel a tizenkét láncot.

Megszületik-e a modern Magyarország szimbóluma? Összekötik-e végre Pannóniát az ország nagyobbik részével, közelebb kerül-e Erdély, az ősi magyar fészek. Átjönnek-e körülnézni a székelyek, elér-e Európa az Alföldre, a Felső-Tisza vidékre, a Kárpátok völgyeibe? És persze közelebb kerül-e Erdély és Magyarország Bécshez? Bécshez, ami a fejlődés, de az elnyomás is. A kultúra, de az erőszak is, Európa, de az uniformizált birodalom is. Veszély ez vagy áldás? Hisz a beruházás tőkéjének nagy része is Bécsből érkezik. Bizony a gróf, maga Széchenyi is meghasonlott, hallva és érezve e kételyeket.

Mert épül a híd, és Kossuth Lajos a hídra nézve már Béccsel is vetekedő európai központról álmodik. Wesselényi, Batthyány, Deák a haza sorsáról elmélkedik. Hogy lesz jó? Hogy kerüljük el a vészt. Valahogyan együtt Béccsel, vagy külön, de mindenképpen a magunk javára? A jóslatot hogyan földeljük el, Herder borzalmas jövendölését, Kölcsey, Katona, Vörösmarty, Tompa, Arany zord hangulatait. Hogyan legyen? Mi kell még, mennyi tehetség, mennyi vér, mennyi bánat és mennyi megbolondulás? Mennyi rettegés és mennyi nemzethalál. Itt ez a híd. Megtérül a nagy erőfeszítés?

Legyen iránytűnk a francia szellem? Marat képe a falon. Oh, szep­tember végén még nyílnak a völgyben a kerti virágok. És ha felépül a híd? Ha magyar lesz a hivatalos nyelv. Ha magyar lesz az ország? Unió Erdéllyel, megegyezés Horvátországgal. Még magyar Habsburg is lesz. S a németek közül is sokan megmagyarodnak? Tótok, szerbek, horvátok közül is, oláhból kevesebb. De még svájciak, csehek, hollandok, örmények, görögök és zsidók is.

Megnemesmagyarodnak. Ilyen volt a csodálatosan kusza származású (görög talán) báró Sina György magyar nemes, aki a legtöbb pénzt tette a vállalkozásba, s úgy sejtem, a legtöbb hasznot is ő zsebelte be. (Ő hozta az üzletbe a bécsi Rotschildokat is…) Bárók lesznek ezek a kalandos sorsú emberek gyáraikkal, vállalataikkal, bankjaikkal, lapjaikkal. Már most, amikor épül még a híd, s angol mérnök irányítja a munkát. Majd később is, ha felépült, s majd követik más hidak a Dunán, a Tiszán. Huszonnyolc híd e két nagy folyón.

Ha megépül a többi vasút, s behálózza az országot, nem csak Vácig és Szolnokig járnak a vasparipák. S valahogyan mind Budapestre érkezik, és ide tér vissza. Budapestre, amely még nem is létezik, csak Buda, Pest meg Óbuda, s körülöttük a számtalan kis település. De ha a híd meglesz, meglesz Budapest is. Nem Pest-Buda lett, de hát egye meg a fene.

Csendes csoport közeledik a Gellért-hegy felől, Szilágyból jött parasztemberek, asszonyaikkal, nagyobb gyermekeikkel. Jöttek megnézni az épülő hidat. Nehéz volt összerakni a filléreket az útra, bár sokba nem került, mert szekereken jöttek, azon is aludtak, az elemózsiát is azon hozták. Fogadóba nem tértek, a kereskedők portékáiból sem vettek. A gyerekeknek játékot is maguk faragtak a hosszú úton. Egy hétig zötyögtek.

A Lánchidat valami olyasfélének képzelték, mint a hortobágyi kilenclyukú hidat, amely mellett el is jöttek, hiszen az már állt 1833 óta. S most csak álltak, és bámulták a monstrumot, amely már majdnem készen volt, két pillére, mint két diadalív állt a sebes Dunában, s feszültek már a láncok is, mindenütt pallók, állványok és rengeteg munkás. Megállok én is mellettük, s az ő szemükkel látom az ember alkotta csodát. Alig szóltak, talán egyáltalán nem. Nem aggódtak a megtérülésen. Ők ösztönösen tudták, mit jelent ez a híd.

Felsandítottak a Várra, mégiscsak ott lakik a király vagy a császár, vagy a nádor, fene tudja. Kalapjukat levették illedelmesen. De leginkább csak a híd érdekelte őket. Egyszer csak a vezetőjük szólt: „No, menjünk.” S elindultak csendben vissza a Lágymányos felé, ahol a szekereket hagyták. „Csakugyan egyedül azért jöttek önök, hogy a hidat lássák?” – kérdeztem meglepetten. „Na és Kossuth Lajost!” – vágta ki egy tízéves forma legényke. „De az nem olyan fontos”, szabadkozott az apja, s már el is indult a furcsa küldöttség vissza, Szilágyba.

A Lánchíd viszontagságai közismertek. Éppen, mint Budapestéi, mint az országunké, nemzetünké s azon belül sokunké személyesen is. De áll a híd, s most már ki akarom várni, hogy „felépüljön” megint. Át akarok sétálni rajta. S ha a megnyitón lesz a diadalkapuk alatt az árnyékban egy hevenyészett sörcsap, innék mindazokra, akik megálmodták és felépítették egykoron ezt a nagyszerű alkotást. Teszem ezt némi daccal, mert éppen most vettem kézhez az egyik biztosítótársaság levelét, amelyben elutasítják a bankom által rám tukmálni igyekezett életbiztosítást a „túlzott kockázatvállalás” miatt. (Azért ez a bécsi vállalkozás is bízik benne, hogy a későbbiekben ügyfelei között üdvözölhet.)

Tőlem átadhatja a hidat Haynau is, legfeljebb csak másnap megyek oda. Haynaura már csak mi emlékszünk mint a „vérkutyára”, Széchenyi nevét örökre megőrzi a híd, és a nemzet emlékezete. A bátor vállalkozások ára pedig mindennap megtérül. Körülbelül addig, amíg elmondhatjuk: „Él magyar, áll Buda még!” 

(A szerző történész)   

Kapcsolódó írásaink

Kő András

Kő András

A tér keresztje

ĀFerenc pápa mondta homíliájában a Hősök terén: „A kereszt sohasem divatos, de benső gyógyulást hoz”

Dippold Pál

Dippold Pál

Véres hazugság

ĀVálasztási lázban ég a baloldal, bebúgatták magukat, mint egykor a kandisznóra váró kocákat