Vélemény és vita
A tér keresztje
Ferenc pápa mondta homíliájában a Hősök terén: „A kereszt sohasem divatos, de benső gyógyulást hoz”
A missziós kereszt jegyében éltük meg az eucharisztikus kongresszust. Nagy alakban jelen volt mindenütt, ahol énekelhettünk és imádkozhattunk. De gondoltunk-e arra, hogy a Kossuth téren, ahol 1956-ban vér folyt, most szentmisének lehettünk a tanúi. Minden bizonnyal hatvanöt év után először! Milyen spirituális szimbólummá lépett elő az esemény az ország főterén, ahol annak idején orosz golyók süvítettek, s ahol – kimondva, kimondatlanul – a tegnapi halottak lelki üdvéért is imádkozhattunk.
Minden embernek van keresztje, annak is, aki tagadja. A keresztút egy folyamat. Korzenszky Richárd bencés szerzetes idézi A hit kapuja című beszélgetőkönyvben a régi szép protestáns temetési éneket: „Elvégeztem immár pályafutásomat, / E világon való zarándoklásomat, / Megtartottam hitem, s igaz vallásomat, / Jövel Jézus Krisztus, add meg koronámat.” Akik 1956-ban a Kossuth téren meghaltak, itt kapták meg koronájukat.
Az olaszországi Castell’Arguato templomában, az oltár légterében láttam életem legmeghökkentőbb keresztjét: a hatalmas, Krisztus testével ábrázolt feszületet két oldalról feszítették ki, vékony acéldróton függött, és az alig érzékelhető légáramlattól, nem bántóan, de állandóan mozgásban volt.
Emiatt aztán nem lehetett levenni róla a tekintetet. Ugyanígy vagyok a szobám egyik falával, amelyet egyetlen kereszt díszít. Szüleim halálát követően ezt az egyetlen tárgyat kértem a családtól: azt a keresztet, amelyre apám és anyám egyszerre tették rá a kezüket, amikor összeházasodtak az enyingi templomban. Ezért aztán ha ránézek a keresztre, mindig itt vannak velem.
Pilinszky János gondolatai jutnak eszembe: „Egy ember élete, életünk kívülről nézve vízszintes vonalnak hat, mely a születés pillanatától a sírig ér. Életünk valószínű realitása azonban magasság és mélység függőleges síkján zajlik le, pontosabban: egyszerre két síkon, vagyis a »kereszt realitásában«.”
Most itt van Ferenc pápa mondata, hogy „a kereszt… benső gyógyulást hoz”. Hogyan értelmezhetjük ezt a gondolatot? A gyógyulás első fázisa az, hogy kiadjuk magunkból azt, ami fáj. A gyógyulás tehát annyit jelent, hogy ismét teljes életet élhetünk: lelkiismeret-furdalás, szégyellnivaló, fájdalom és töredelem nélkül. Persze minden gyógyulás rendkívül rögös.
És nem rövidtávfutás, hanem maratoni. Jót tesz a léleknek, ha időnként kitárulkozik, és engedi, hogy megjelenjenek a gyógyulás folyamai, például a könnyek vizei. Seneca szerint a gyógyulni akarás a gyógyulás fontos eleme. Ha egyetértünk Ferenc pápa állításával, akkor mondhatjuk, hogy a hívő ember számára a legmélyrehatóbb gyógyulás a keresztből fakad. A kereszt kegyelméből.
Akhilleusz, a legnagyobb görög hős könnyen lehetett bátor: születésekor az anyja bemártotta a Styx vízébe, és ennek köszönhette, hogy sértetlen maradt. Nem így az ember, akinek cipelni kell élete batyuit. A horizontálisban elnyúló szenvedés vertikális értelmet kap, mert fölfelé mutat. „Életünk, létünk… kétsíkú, kétdimenziójú – folytatja Pilinszky. – S mégis: azáltal, hogy keresztre verve élhetünk és halhatunk, létünk – …reménységgel és megváltással teljes.”
A Kossuth téri kereszt többre emlékeztetett, mint Krisztus halálára. Gyógyította a lelkünk fájdalmát, amit 1956-ban itt meghalt honfitársaink iránt éreztünk vagy érzünk.
(A szerző újságíró)
