Balesetveszélyes magyarság

Nemrégiben kaptam a hírt: a Szerbiához került Délvidéken – Szabadka, Magyarkanizsa, Zenta, Ada, Óbecse települések területén (ez a régió messze legmagyarabb része) – lecserélték a régi, többnyelvű helységnév- és egyéb közlekedési táblákat, helyükre nagyrészt kizárólag szerb nyelvű, ezen beül is cirill írásmóddal készült feliratok kerültek.

A nagy múltú (sajna, ma már régi fényének csak aprócska pislákolásában leledző, ám váltig létező, küzdő) Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége, azaz a VMDK még a nyár közepén beadványban mutatott rá a nyelvhasználati jogok durva megszegésére az akkor még csak tervezett, bejelentett intézkedés kapcsán – aztán megérkezett a hivatalos válasz, úgy is mint indoklás: a Köztársasági Jogalkotási Titkárság szerint az ügyben figyelembe vették a közlekedésbiztonsági előírásokat, konzultáltak a Köztársasági Építészeti, Közlekedési és Infrastrukturális Minisztériummal, különös tekintettel annak Közlekedésügyi jelzésekről szóló szabályzatára – és a Nemzeti Közösségi Titkárság álláspontja szerint megállapítást nyert, hogy a közlekedési táblákon lévő magyar feliratok „közlekedésbiztonsági kockázatot” jelentenek.

Megismétlem, hogy a viccekre gondolók vagy a krónikus hitetlenkedők is megértsék: közlekedésbiztonsági kockázatot.

Ha magyarul (is) ki van írva, hogy Magyarkanizsa, vagy hogy Zenta felé jobbra kell fordulni, az, ugyebár, elvonja a csakis és kizárólag szerb (pláne cirill betűs) feliratot minden táblán kétségbeesetten kutató közlekedő polgár figyelmét, dekoncentrálttá válik, szemét összehúzva, mind sürgetőbben keresgél, figyelmetlenség, kihagyás, puff – már meg is történt a végzetes szerencsétlenség. Ugye, ugye… Nem megmondtam, emberek, magyarok? (Pardon: madjari.)

Hogy van ország, ahol ezt az abszurdnál is abszurdabb őrületet nemcsak elhinni, kimondani, közölni, de végrehajtani is lehetséges – csak az nem hiszi el, akinek fogalma sincs a Balkán valójáról vagy éppen a kelet-közép-európai közös történelemről. Vagy akár a néplélekről, a népszokásokról: a magyar népnyelv hosszú-hosszú évszázadokon át ismerte és használta – az idestova nyolcszáz évvel ezelőtti tatárjárás mintájára – a „rácjárás” kifejezést. A tatárjáráséval tökéletesen azonos jelentéstartalommal… Ugyan miért vajon?

A válasz egyszerű: ugyanazért, amivel mindez járt. És ami miatt, lám, mi magyarok a lehetetlen nyelvünkkel, írásmódunkkal, helységneveinkkel – balesetveszélyesnek minősülünk. A balesetveszélyes magyarság pedig nemcsak veszélyes, de ekképpen kiiktatandó is. A közlekedésrendészetből, a nyelvhasználatból, a közéletből, a… Nem folytatom, nehogy idegengyűlölettel, homofóbiával, üldözési mániával vagy pláne, Isten ments, rasszizmussal vádoljanak.

(Különben is, mint tudjuk, még az sem biztos, hogy 1944–45-ben negyvenezer ártatlan magyart mészároltak le a szerbek, amiért mellékesen máig meg sem kíséreltek bocsánatot kérni. Lehet, hogy csak 36 412 volt… Igen, tudjuk: hagyjuk a múltat, fordítsuk bizakodó tekintetünket a fényes jövendő felé, földet rá – mint a zentai, szabadkai, magyarkanizsai, óbecsei rónán az agyonkínzott öregemberekre, asszonyokra meg a többiekre. Lehet, hogy még harmincötezren sem voltak.)

A VMDK tiltakozik, régi délvidéki barátaim, harcostársaim szokás szerint morgolódnak, mint annyiszor – az eredményesség körülbelül a halottnak (lemészároltnak) adott fájdalmas, szenvedélyes csók hatékonyságával azonos. Sebaj. Most olvasom, hogy egy közép-európai elemző- és kutatóintézet friss felmérése szerint a szerbek körében egy év alatt nyolc százalékkal nőtt azok aránya, akik kedvező, jó véleménnyel vannak hazánkról és rólunk, balesetveszélyes magyarokról. Ja, az egészen más.

(A szerző író)