Bogár László

Vélemény és vita

Világok háborúja: Amerika–Kína

Egyre nyilvánvalóbb, hogy a 21. század, de az is lehet, hogy az egész emberi történelem legsúlyosabb konfliktusa Kína és az Amerikai Egyesült Államok között van kialakulóban

Mivel ez a tektonikus mélységű egymásnak feszülés nemcsak a két ország, hanem az egész emberiség jövője szempontjából is döntő jelentőségű ütközet, és persze egyre hatalmasabb indulathullámokat kelt szerte a világban, így érdemes talán eltöprengeni arról, milyen történelmi kontextusba kellene illesztenünk mindezt.

Ha a történetet mondjuk a fél évezreddel ezelőtti helyzettel indítjuk, meglehetősen látványos az „aszimmetria” a két entitás között. Kína 1500-ban már egy több ezer éve létező „nagykultúra”, a világ legnagyobb lélekszámú és leggazdagabb birodalma, olyan anyagi, fizikai, lelki, erkölcsi, szellemi teljesítményekkel, amelyekhez legfeljebb a másik ázsiai óriás, India mérhető.

Magát a ma is létező két írásjellel Központi Birodalomként nevezi meg, vagyis úgy véli, és nem alaptalanul, hogy ő a világ közepe, ám nemcsak hogy terjeszkedni nem akar, hanem inkább elzárkózni igyekszik a számára reménytelenül elmaradott világtól. „Amerika” ekkor még egy „üres” térség, ahol a roppant természeti terekben elszórtan élnek történelem előtti létformában kis embercsoportok, Kína és Amerika még mit sem tud egymás létezéséről.

A következő három évszázad a Nyugat brutális kíméletlenséggel véghez vitt terjeszkedéséről szól, arról, hogy miként lehet egyetlen univerzális civilizációba préselni az egész emberi létezést, méghozzá úgy, hogy mindenki számára „természetes” legyen, hogy ennek az egyetemes civilizációnak a szerveződési elveit a Nyugat határozza meg. E háromszáz év során Kína egyre súlyosabb gyanakvással szemléli mindezt, és ennek nyomán egyre következetesebben igyekszik elszigetelni magát a rohamosan nyugatosított világtól.

Abban a roppant dimenziójú „üres” térben a világot s benne persze a történelmet kezében tartó „nem létező” erő felépíti a Nyugat „csúcsfegyverét”, amelyet csaknem kétszázötven éve Amerikai Egyesült Államok néven ismerünk. A 19. században, amit a kínai történelemkönyvekben ma is a „megaláztatások” évszázadaként említenek, a Nyugat térdre kényszeríti a háromezer éves kínai birodalmat, és kezdetét veszi a világtörténelem egyik legbrutálisabb kifosztási folyamata.

Kína tragédiáját tovább súlyosbítja az, hogy a Nyugattól való teljes elzárkózást a kommunista erők képviselik a legkövetkezetesebben, és ehhez még „eladható” ideoló­giájuk is van, harminc éven át tartó rémuralmuk addig elképzelhetetlen mélységbe taszítja a Mennyei Birodalmat. A kommunista uralom e három évtizedében az Egyesült Államok már a világ ura, és mint ilyen, a Szovjetunió mellett Kína a legfőbb ellensége.

Ám az amerikai birodalom ekkor felismeri a kínálkozó történelmi lehetőséget, és Kínának a szovjet birodalomról való leszakítási kísérletét sikerrel viszi végbe. Ezzel Kína történelmében és egyúttal a kínai és az amerikai birodalom történelmi kapcsolati rendszerében új korszak kezdődik. Kína ugyan formálisan „kommunista” marad, ám négy évtized alatt a világtörténelem legsikeresebb szuperkapitalizmusát valósítja meg az amerikai birodalom „testvéri”, ám „szigorú ellenőrzése” alatt.

Ez a szinergikus együttműködés az amerikai birodalom számára a világtörténelem legnagyobb profitszivattyúját hozza működésbe, hisz a hetvenes évek végén a Kínába települő amerikai tőke ugyanazért a munkáért az amerikai bérek nagyjából három százalékát fizeti ki. Kína viszont ezzel a világtörténelem leggyorsabb s legsikeresebb szellemitőke-felhalmozási folyamatát mozgásba hozva a nyugatias technoevolúciós rendszert saját talapzat felépítésére használja.

Egyelőre nagyon nehéz pontosan beazonosítani, hogy az amerikai birodalom stratégái s főként az őket „instruáló” és persze „nem létező” globális hatalmi „szuperstruktúra” urai vajon valóban nem észlelték, hogy mindez Kína számára egy kritikus ponton túl saját világhatalmi aspirációk felépülését hozza majd magával? Vagy nagyon is észlelték, és kettőjük látszólag gyilkos egymásnak feszülése egy nagyon pontos és átgondolt közös stratégia látványosított lejátszástechnikai felszíne csupán?

A bevezetőben említett fél évezred története azt látszik igazolni, hogy ez a bizonyos „nem létező” globális hatalmi szuperstruktúra nagyjából évszázadonként mindig „lecserélte” az éppen aktuális világbirodalmat, és mivel az amerikai birodalom esetében már igen látványos az „anyagfáradás”, így nem nagyon lehet kétséges, hogy néhány évtizeden belül ezt a „konstrukciót” is újra cseréli.

Csakhogy a nyugati nemzetállamok „elfogytak”, és bár a portugálok, spanyolok, hollandok, franciák, britek után a németek jöttek volna, de a két világháborúnak látszó második harmincéves háborúval a „nem létező” világerő a „német kérdést” végleg lezárta, és Németország valóban teljesen alkalmatlan is lenne ma egy ilyen szerepre. Ha pedig egy nem a Nyugat belső tereiben „felnevelt” entitásból kívánná legyártani az újabb világbirodalmat, akkor az logikailag csak Kína lehet.

Egyre nagyobb a valószínűsége annak, hogy a világtörténelem legprofesszionálisabb színjátéká­nak vagyunk tanúi, ahol a világ „nem létező” urai a háttérben már megkötötték a stratégiai egyezséget annak a „valaminek” az uraival, amit optikailag Kínaként vetítenek elénk, és amiről, lássuk be, szinte semmit nem tudunk, csak „történeteket” hallunk a narratívák kaotikus örvénylései közepette. Akárhogyan is van és lesz, az emberiség sorsát most is, mint mindig, ugyanaz a „nem létező” világerő formálja. 

(A szerző közgazdász) 

Kapcsolódó írásaink

Domonkos László

Domonkos László

Boldogasszony Kárpátalján

ĀSzeptember 8-a, talán újra megszokjuk egyszer, Kisasszony (Kisboldogasszony) napja. Azt írja róla a mindentudó lexikon, ez az augusztus 15-ei Nagyboldogasszonyt követő periódus zárónapja, Magyarországon kedvelt búcsúnap

Bán Károly

Bán Károly

Szebb jövőt, elvtársak!

ĀGiccses esztrádműsorrá kezd válni az ellenzéki előválasztásnak hívott Gyurcsány-show. A jelöltek versenyéről ordít, hogy álverseny