Boldogasszony Kárpátalján

Fecskehajtó Kisasszonyként is emlegetik, hiszen ilyenkor már készülődnek a vándormadarak. Egyik legnagyobb élő költőnk, Vári Fábián László így örökíti meg: „Világos immár: nincs menekvés. / Az égtájak kapuin lakat van. / Szétdúlva minden fecskefészek, /minden anyaméh lakatlan. / S ha megszületnék mégis a gyermek, / rejtsd, Uram, kagylók bölcsejébe, / nyíló egedben tündököljék / a napba öltözött asszony képe.”

Vári Fábián László kárpátaljai költő. Ennek hangsúlyozása most legalább olyan fontos, mint az alant következő esemény s a hozzá kapcsolódó gondolatok kapcsán a gyönyörű zárókép, a vigasztalan Kárpát-medencei (alap)helyzetből előttünk felsejlő ősi istenasszonyunk, Nagyboldogasszony Mária, Magyarország védőasszonya fölénk magasodva ragyogó képmása.

Szeptember 8-án Kárpátalján, Ugocsában – mely tudvalevőleg dacosan non coronat –, ott is a megyeszékhelyen, Nagyszőlősön szobrot avatnak, miként az régi kedves kollégámtól-harcostársamtól, Bakos Istvántól megtudom: a Bethlen Gábor Alapítvány kezdeményezésére most, az 52. Eucharisztikus Kongresszus idején a hazai civil szervezetek és egyházi közösségek támogatásából, valamint közadakozásból készült Kárpátaljai Boldogasszony-szobrot Kárpátalja – megkockáztatandó: és az egyetemes magyar szobrászat – egyik legkiválóbb képviselője, a munkácsi illetőségű Matl Péter készítette.

Az a Matl Péter, akinek alkotása többek között a híres vereckei emlékmű is (és akinek e sorok írója külön is hálás, ezúttal a nyilvánosság előtt is megköszönve, hogy megtisztelte azzal, hogy illusztrálta tavaly megjelent, a Gulag táboraiban lezajlott rabszolgalázadásokat feldolgozó kötetét).

A Magyar Örökség-díjas nagyszőlősi ferencesek plébániatemplománál felállítandó szobor a meghívó szerint „a keresztény magyar szolidaritás” ügyét szolgálja – de persze mindnyájan tudjuk: sokkal, de sokkal több még ennél is.

Kárpátalja az elszakított magyar nemzetrészek között az a föld, amely viszonylagos ismeretlensége és a többiekénél is sajátságosabb múltjával együtt különleges drágakőként élhet szívünkben mondjuk a tündérkert-Erdély vagy a ősök földje-Délvidék mellett. Ez az a vidék, ahol immáron jó néhány éve még a többieknél is nagyobb veszélyeztetettségben, üldözöttségben és megalázottságban élnek elszakított testvéreink, az a nem egészen kétszázezernyi magyar, akik a testvéri ruszinokkal együtt Kárpátalja igazi, ősi és hamisítatlan, annyira vonzó és eredeti zamatait nyújtják.

Máig. Még a Szovjetunió létezése idején, 1988 történelmi őszén jártam itt először, ekkor ismertem meg Vári Fábián László mellett Kárpátalja két másik emblematikus magyarját: Dupka Gyurit és kedves jó cimborámat, a rádiós, majd tévés Debreceni Misit – utóbbinak volt elsősorban köszönhető, hogy ezután évtizedekig anyaországi polgártársaimnál talán lényegesen sűrűbben megfordultam Csapon és Ungváron, Munkácson és Nagyszőlősön, Szürtén és Csetfalván, Visken és Mezőváriban, Huszton és Tiszabökényben.

És tanúsítom: Kárpátalja a legutóbbi időkig olyan kiválóságokat adott a magyar kultúrának, mint a nagyszerű regényíró Kovács Vilmos és a kiváló esszéista-művelődéstörténész S. Benedek András, a színház világában Vidnyánszky Attila és Trill Zsolt, továbbá például a már emlegetett Matl Péter vagy éppen Vári Fábián László (aki mellékesen néprajzkutatónak sem utolsó, sőt). És a sort még lehetne folytatni.

Most Kárpátaljáért lassacskán ugyanúgy kell aggódnunk, mint az erdélyi-partiumi magyarokért a nyolcvanas vagy a délvidékiekért a kilencvenes években. Valóban úgy tűnik, a költői helyzetjelentés félelmetesen pontos: szétdúlva a fecskefészkek, (el)vándorolni kell (kéne), űzöttség és gyűlölködés, a megszületendő kis Jézust valóban rejteni kéne, mint Heródes gyilkosai elől a kisdedeket, s csak azért lehet könyörögni, hogy a végre megnyíló égben tündököljék istenanyánk, a napba öltözött asszony – Boldogasszony Mária – képe.

Csakhogy nem hagyjuk ám magunkat. Őket sem. Most sem. Egy s más igencsak megindult.  Boldogasszony anyánk, régi nagy patrónánk meg Kisasszony napjára a helyén lesz. 

(A szerző író)