A záró szentmisét Ferenc pápa mutatja be a Hősök terén, ahol utoljára 1991-ben Szent II. János Pál pápa pontifikált sok százezer ember előtt.
Mit ünneplünk, mi az eucharisztia jelentése a keresztény, elsősorban a római katolikus hívők számára? A „köztudatlanság” sajnos jelentős a kereszténységnek nem csupán szimbóluma, hanem éltető valósága terén. Holott nagyon egyszerű, a hétköznapokban megélhető tények emelkednek a hívő lét legmagasabb csúcsaira. Néhány kulcsszó, ami elvezet az eucharisztia megértéséhez: hála, áldozat, áldás, közösség.
Az eucharisztia szó önmagában elismerést, hálát jelent, innen a hálaadás jellege. Szekularizált, individualizált, Istentől elfordult világunkban a hála érzése kikopott a mindennapokból, sajnos az ünnepekben sincs jelen. A hála feltételezi azt, hogy az életünket, mindenünket ajándéknak fogjuk fel, hiszen semmink sincs, amit ne úgy kaptunk volna. Nem vagyunk hálásak egymásnak, holott mindennap számtalan alkalom volna a hálánk kifejezésére feleségünknek, férjünknek, gyermekeinknek, barátainknak.
A hála érzése és annak kifejezése meglepően jó hatással van az ember egészségére is, már csak ezért is fontos, hogy a hálát ne spóroljuk ki az életünkből. Aki hálás, az boldogabb, elégedettebb, kevésbé anyagias, nem hajlamos a kiégésre, türelmesebb, jobban alszik, sőt jobb a fizikai állapota is. Ez a mindennapi hálaérzés lehet az alapja a teremtő Isten és egyszülött Fia, Krisztus iránti hálánknak, aki feláldozta magát minden emberért, aki harmadnapra feltámadt, megnyitva az utat az örök élet felé. Ezzel minden ember legmélyebb vágyával találkozik.
A hálaadás természetesen csatlakozik az áldozathoz, ami megjelenik az emberi együttélésben: a szülők a gyermekeik, a mester a tanítványai, az orvos a betege felé, ezeknek megható és gyönyörű példái vannak. A hívő ember számára nagyon fontos és szükséges magatartás az áldozathozatal, amikor az ember az Istennek ad valamit a magáéból.
„Jézus áldozata minden más áldozattal összehasonlíthatatlan és egyedülálló. Isten maga cselekedett Jézus halálában: véget vetett minden áldozatnak azáltal, hogy az Ember ellenszegülését – mely az ember által keresztre szegezett Fiában teljesedett be – megfordította, és Fia halálát elfogadta az emberért engesztelő áldozatul.” Az eucharisztiának ez is lényegi vonása.
A hála kapcsolódik az áldáshoz, ami szintén része kell, legyen mindennapjainknak. Az áldás a boldogságot, jólétet, gyarapodást előidéző cselekmény vagy a rossztól való védelem biztosítása; az isteni kegyelem kívánása valamely tárgyra vagy személyre. Még gyermekkorunkban a szüleink keresztet vetettek a homlokunkra elalvás előtt, megáldva a napunkat és az előttünk lévő éjszakát – megtesszük-e még ezt gyermekeinkkel?
A nagyvilágba tanulni, tapasztalatot szerezni induló fiataljainkat is áldással eresztjük az útjára, bízva abban, hogy ez majd megvédi őket a nehézségektől. Mindehhez persze hit is kell, hit az áldás erejében… Az áldás mélyen hat az áldást adóra és kapóra egyaránt: felemel, méltóságot ad, megerősít, különleges kapcsolatot létesít kettejük között.
Felemelő imádságaink szólnak a mindennapok áldásáról: „Legyen áldássá a reggeli ébredésed, a feladatok, amelyekben helyt kell állnod; legyen áldássá a tudásod, amely bölccsé tesz, a hiányaid, amelyek alázatosságra intenek; legyen áldássá a családod, az emberek, akik fontosak neked; legyen áldássá a hétköznapi egyhangúság és a felemelő pillanatok, amelyek új lendületet adnak; legyen áldássá a közös vacsora, az esti leckeírás meg a mese a gyerekekkel; legyen áldássá a közös kirándulás, a kikapcsolódás, játék; legyen áldássá a hajba kapás utáni kibékülés, a megbocsátás felszabadító érzése; legyen áldássá a meghittség, a társad ölelése, a közös álmaitok.”
Nem jut eszünkbe, hogy mindez valóban áldás lehet, de kikopott az asztali áldás is a közös étkezések előtt, a kenyérre történő keresztvetés a megszegése előtt. E két utóbbi a Jézus által az utolsó vacsorán alapított eucharisztiára emlékeztet minket a hétköznapokban. A legnagyobb áldás az emberiség számára az eucharisztia, amelyben Jézus Krisztus jelenvalóságát élhetjük meg, táplálkozva, eggyé válva Ővele.
Az eucharisztia közösséget teremt: Jézussal, egymással. Az utolsó vacsorán született az egyház, amelynek legfontosabb cselekménye az emlékezés az utolsó vacsora rendkívüli szavaira: „Vegyétek és egyétek, ez az én testem, melyet értetek adok.” „Igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem, a szövetségé, amelyet sokakért kiontanak, a bűnök bocsánatára.” A szentáldozás nemcsak emlékezés, hanem részvétel is a misztériumban.
Mondjuk, hisszük ezt egy deszakralizált, hitetlen világban, amelyben ezek a gondolatok vajmi keveset jelentenek, gúny és megvetés tárgyai. Számunkra, hitvalló keresztények számára viszont a legfontosabb, hitünk központi eleme, eseménye.
Az eucharisztia mindig különleges helyet foglalt el az egyház életében. A középkorban „a szentségek szentségének” nevezték, ahogyan a eucharisztikus kongresszus jelszava szól: „Minden forrás belőle fakad.” A francia teológusok által szerkesztett A katolikusok hite című könyvben ez áll róla: „Étkezés, igaz, de sokkal több annál; áldozat, de túlhalad és átalakít minden áldozatot; az együttlét öröme, de egyúttal minden különbözőség megszűnése. Általa egyéni és közösségi emberi életünk a legközelebb jut el Jézus Krisztus művéhez… beteljesítve a lehető legjobban azt, ami vagyunk, minden képzeletet felülmúló mértékben.”
Az előző mondatok az ember legmélyebb vágyaival való találkozást is jelentik: egyesülést a mindenható Istennel, kiengesztelődött közösséget embertársainkkal. Kiemelkedő példa az emberi együttélés minden formájára is: férfi és nő kiegészülésére a házasságban az egymást szolgáló áldozatos szeretetben, a gyermekvállalásban, gyermekeink iránti feltétlen és megelőző szeretetben, a feltétel nélküli megbocsátásban – annak tudatában, hogy az egymással szemben elkövetett bűnök megismétlődhetnek.
Az eucharisztia tehát hálaadás, áldozat, áldás és közösség – rendkívüli lehetőség a hitünk megélésére az Istennel való találkozásban. Rendkívüli lehetőség a hitbéli megújulásra, egy keresztény reneszánsz megteremtéséhez. „Krisztus újra földre szállott, vándorlásunk társa lett” tegnap, ma és holnap.
(A szerző építész, volt országgyűlési képviselő)
