Szeptember

Ott próbál boldogulni. Csetlik-botlik szüntelen, de erősen kapaszkodik valamibe, ami tálcán kínálja a szépet, a varázslatot. Ebben a tengernyi csodában fürdőzünk évről évre, amikor eljön a szeptember, és kinyílnak a fény kapui. A természet az enyészet felé tart, de gazdag bugyrait felsorakoztatja előttünk, mi pedig válogathatunk közülük. Megérett már a dinnye, és megérik a szőlő is, hogy fenséges zamatával elámítson bennünket. A nap bágyadt sugarai a forróságra emlékeztetnek, de a kerti asztal fölött már az utolsó darázs köröz. Hiába, a must szaga teszi.

Tévedés, hogy meghalt a nyár – csak a levelekbe költözött.

Tegnap még esett, de halkan hullottak alá az eső cérnaszálai. Nagyobb táncot jár a szél, mert azt hiszi, uralkodásra termett, a felhők száguldoznak és integetnek. A fenyőfánk erőt és magabiztosságot közvetít; mintha a gyökerei lánccal kötődnének a földhöz. A vaddisznók éjszaka újból feltúrták a kertet; hát persze hogy jönnek, mert a szomszéd almával eteti őket.

Séta közben mormolom a verset, amely áhítat a szeptemberhez. Olyan erővel hat rám, mint Liszt Ferenc 15. Magyar rapszódiá­ja. Meg kell állnom, mint egyszer éjszakai autóutam során, amikor a csendben, a rádióból Latinovits Zoltán szava hangzott. Ezt a verset mondta, az életörömet és a szépséget hirdető mondatokat, amely a humanista művészet csúcsa. Sokáig nem tudtam utána elindulni. A színész lebilincselő volt, és ma is hallom, ahogy mondja: „Jaj, minden olyan szép, még a csúnya is.” Ettől a verstől valóban euforikus boldogság szállja meg az embert, a rímek játékossága az élet vidámságát, idilli voltát érzékelteti.

Szeretem ezt a sort: „testvéri ősz, forrón-égő rokon”. Az őszben születtem. Közöm van hozzá. Testvérként élem meg minden évben, ha eljön. Másként beszélek róla, mint a többi évszakról. Másként él bennem, mint a többi hónapok. Az ősz nekem kiindulópont volt mindig, sorvezetőm az „iskolapadhoz”, a remélt harmóniához, az egyensúlyhoz. Hívő vagyok, de a halálba készülő költő már hitetlenné változott. „Én nem dadogtam halvány istenekhez / hideglelős és reszkető imát” – áll a versben. Eszembe jut a leányfalui papköltő, Puszta Sándor, aki egyike volt azoknak, akik a költőt utolsó napjaiban meglátogatták a kórházban. „Jó magának – mondta Kosztolányi a költőtársnak –, maga még hisz valamiben, én már semmiben.”

A vers végigkísér az utamon. Kutyák ugatnak a hátam mögött, egy fehér macska pislog az oszlopkerítésen, onnan figyeli órákon át az embereket. Vajon mit lát bennük? A tájban, egy hatalmas zöld tér szegletében óvoda épül, a játéktéren hinta repül. Valahol felkel a nap, és valahol lenyugszik. Valahol élet születik, és valahol a halál kopogtat be az ajtón. Az élet két meghatározó pólusa. És mégis: a rapszódia mellett a vers végtelenbe repítő fohász és óda.

Ismét megállok, mert „az ámulattól szinte égig érek” – igen, így gondolom én is.

Ebben a pillanatban érdektelen, hogy mi történik a világban; ember embernek farkasa vagy áldozati báránya? Egy olyan birodalomba jutottam, amely kitárta a szépség minden ajtaját, és varázspálcájával engem is megérint.

Hiszek egy őszben. 

(A szerző újságíró)