Kő András

Vélemény és vita

Szeptember

Az iskolával kezdődik és az iskolával folytatódik minden, gyereknek és felnőttnek egy­aránt, mert a felnőtt is iskolába jár élete végéig: az élet iskolájába

Ott próbál boldogulni. Csetlik-botlik szüntelen, de erősen kapaszkodik valamibe, ami tálcán kínálja a szépet, a varázslatot. Ebben a tengernyi csodában fürdőzünk évről évre, amikor eljön a szeptember, és kinyílnak a fény kapui. A természet az enyészet felé tart, de gazdag bugyrait felsorakoztatja előttünk, mi pedig válogathatunk közülük. Megérett már a dinnye, és megérik a szőlő is, hogy fenséges zamatával elámítson bennünket. A nap bágyadt sugarai a forróságra emlékeztetnek, de a kerti asztal fölött már az utolsó darázs köröz. Hiába, a must szaga teszi.

Tévedés, hogy meghalt a nyár – csak a levelekbe költözött.

Tegnap még esett, de halkan hullottak alá az eső cérnaszálai. Nagyobb táncot jár a szél, mert azt hiszi, uralkodásra termett, a felhők száguldoznak és integetnek. A fenyőfánk erőt és magabiztosságot közvetít; mintha a gyökerei lánccal kötődnének a földhöz. A vaddisznók éjszaka újból feltúrták a kertet; hát persze hogy jönnek, mert a szomszéd almával eteti őket.

Séta közben mormolom a verset, amely áhítat a szeptemberhez. Olyan erővel hat rám, mint Liszt Ferenc 15. Magyar rapszódiá­ja. Meg kell állnom, mint egyszer éjszakai autóutam során, amikor a csendben, a rádióból Latinovits Zoltán szava hangzott. Ezt a verset mondta, az életörömet és a szépséget hirdető mondatokat, amely a humanista művészet csúcsa. Sokáig nem tudtam utána elindulni. A színész lebilincselő volt, és ma is hallom, ahogy mondja: „Jaj, minden olyan szép, még a csúnya is.” Ettől a verstől valóban euforikus boldogság szállja meg az embert, a rímek játékossága az élet vidámságát, idilli voltát érzékelteti.

Szeretem ezt a sort: „testvéri ősz, forrón-égő rokon”. Az őszben születtem. Közöm van hozzá. Testvérként élem meg minden évben, ha eljön. Másként beszélek róla, mint a többi évszakról. Másként él bennem, mint a többi hónapok. Az ősz nekem kiindulópont volt mindig, sorvezetőm az „iskolapadhoz”, a remélt harmóniához, az egyensúlyhoz. Hívő vagyok, de a halálba készülő költő már hitetlenné változott. „Én nem dadogtam halvány istenekhez / hideglelős és reszkető imát” – áll a versben. Eszembe jut a leányfalui papköltő, Puszta Sándor, aki egyike volt azoknak, akik a költőt utolsó napjaiban meglátogatták a kórházban. „Jó magának – mondta Kosztolányi a költőtársnak –, maga még hisz valamiben, én már semmiben.”

A vers végigkísér az utamon. Kutyák ugatnak a hátam mögött, egy fehér macska pislog az oszlopkerítésen, onnan figyeli órákon át az embereket. Vajon mit lát bennük? A tájban, egy hatalmas zöld tér szegletében óvoda épül, a játéktéren hinta repül. Valahol felkel a nap, és valahol lenyugszik. Valahol élet születik, és valahol a halál kopogtat be az ajtón. Az élet két meghatározó pólusa. És mégis: a rapszódia mellett a vers végtelenbe repítő fohász és óda.

Ismét megállok, mert „az ámulattól szinte égig érek” – igen, így gondolom én is.

Ebben a pillanatban érdektelen, hogy mi történik a világban; ember embernek farkasa vagy áldozati báránya? Egy olyan birodalomba jutottam, amely kitárta a szépség minden ajtaját, és varázspálcájával engem is megérint.

Hiszek egy őszben. 

(A szerző újságíró)  

Kapcsolódó írásaink

Galsai Dániel

Galsai Dániel

Mocsárharc

ĀFricska. Ami most zajlik az Ördög ügyvédje néven elhíresült internetes botrányhős körül, az tökéletes látlelete a mai baloldal szellemi hátországának

Szerencsés Károly

Szerencsés Károly

Az ítélőképességről

ĀFel kell ismerni a bűnt és az erényt. S amiről napnál világosabban bizonyosodott be, hogy bűnben fogant, s mérhetetlenül sok szenvedést okozott, még egyszer nem szabad engedni érvényesülni