Az ítélőképességről

Egy nemzet annál érettebb és életrevalóbb, minél kevesebb az olyan tagja, akit statisztaszerepre lehet kárhoztatni, aki képtelen felismerni a valós politikai szándékot a propaganda mögött. Más szóval, aki képtelen felismerni saját érdekeit, mert tönkretették ítélőképességét. Könnyen meg lehet vezetni. Úgy is mondhatnánk, az a nemzet érett, amely olyan társadalmat alkot, amelynek van erős tartása, megalapozott, átfogó kultúrája, amely az államot nem szolgálja, hanem a szolgálatába állítja. Én úgy érzem, ennek a nemzetnek a Kárpát-medencébe érkezve már megvolt ez a képessége, hite küldetésében, a szabadságban, a függetlenségben, boldogulásában. Szilárd, a társadalom minden rétegét átjáró, magas nívójú kultúrája is volt. Félreértés ne essék, tudom, hogy Székesfehérvár, Buda vagy Visegrád az Árpád-korban, Zsigmond vagy Mátyás idejében nagyon messze volt az erdélyi, baranyai, csongrádi falvaktól, de egy írástudatlan ember is lehet kulturált a joggá nemesült szokással, táncaival, faragásaival, imáival, dalaival, viszonyával a természethez, a munkához, a legendáihoz, a gyermekeihez. A modern értelemben vett politikai nemzetté válás idejére a magyarság pedig már olyan „magas” kultúrát produkált, ami még a legsúlyosabb időkben is tartotta a lelket a nemzetben az ősi, ösztönös kultúrájával és a vérségi, nyelvi kötelékekkel egyetemben. Ezért nem roppant össze Világosnál, Trianonban, de még Budavár 1945-ös elestekor sem.

Ma minden más kérdésnél fontosabb: megvan-e még ez az érettség a nemzetünkben, ez az életrevalóság? Az ítélőképesség. Nem volt-e túl hosszú a szovjet hódoltság, nem volt-e megtévesztő ennek lezárulása, amit „rendszerváltoztatásnak” nevezünk. Nem a felszínről beszélek, a politikai, jogi intézményrendszer demokratizálásáról, a gazdaság gyökeres, piaci alapú és a magántulajdonra épülő átalakulásáról. Ez megtörtént. Alaptörvényünk, jogrendszerünk, önkormányzati rendszerünk, igaz­ságügyünk és az ez alapján működő állam minden európai összehasonlítást és próbát kiáll. Nem hibátlan és nem tökéletes, vannak kilengések, éppen, mint minden más államban. Nem ez hát a lényeg, hanem az, hogy a szovjet hódoltság s a mai médiahódoltság – az egyoldalú irányítás – mennyire növelte meg azoknak a számát, akik képtelenek felismerni valós érdekeiket, akiket e propagandával könnyű félrevezetni. Akik csak szolgálni tudják az államot (várják is tőle, hogy szolgálhassák, jó pénzért), és nem képesek – mint közösség – az érdekeik szerint befolyásolni. Vagyis létezik-e még az a szuverén társadalom, amelyben a sokféle, de egyfelé mutató szilárd kulturális tartás a pillére az életnek, a boldogulásnak. Ezt újrateremteni, erősíteni, ez történik évtizede, s ez nem tetszik sokaknak.

A helyzet minden korábbinál nehezebb. Nyilvánvaló, hogy a politikai, gazdasági rendszer gyökeres változását nem követte a társadalmi változás. Pontosabban: ha megindult ilyen törekvés, azt gyorsan letörték, és letörnék ma is. A 19. század közepén volt egy szabadságharcunk – a török alóli felszabadulásban, de annak elsikkasztásában is kulcsszerepet játszó királyi ház trónfosztásával –, 1989 után azonban ilyesmire nem került sor. Ennek gazdasági mozgatórugóit értem, s nem akarok úgy tenni, mintha nem érteném, hogy a kultúra hangadóinak döntő többsége miért fordult szembe a gyökeres társadalmi megújulással is. Miért akar megint egyoldalú, sőt kizárólagos ízlésterrort. Ennek is alapvetően gazdasági alapjai vannak, de mégsem lehet mindent csak ezzel magyarázni. Óriási kárt okozott és okoz, hogy a világnézeti ízlés buborékjába összebéklyózódott emberek elképesztő, már-már imponáló szívóssággal fedezik fel egymást, lebilincselő következetességgel idézik egymást, dicsérik egymást, pénzelik egymást, ajánlják egymást – oh, a pályázatok! –, mulattatják egymást. Csakhogy ez a buborék a széles társadalomhoz nem jut el, legfeljebb a propagandaüzenete. Pedig nagy szüksége lenne a társadalomnak valós kultúrára (művészetre, tudományra) mert kiürülőben van a saját ősi magtára. Már nem tud táncolni, énekelni, faragni, a természetet televíziós madártávlatból ismeri, legendáit feledi. Tisztelet a kivételnek.

Az állam legfeljebb segíthet. Létrehozhat intézményeket. Tudom én, hogy demokraták nem nyúlhatnak bele abba a buborékba. Ez is tapasztalat. De a válasz nem az, hogy akkor létrehozok egy másik buborékot. Ahol szintén imponáló szívóssággal fedezik fel egymást a buborékba bekerültek, bekéredzkedettek, s ajnározzák, pénzelik, ajánlják: mulattatják egymást. Ebből lehet valamiféle rivalizálás, de társadalmi, azaz nemzeti megerősödés aligha. Kultúrharcnak sem mondanám ezt a kakasviadalt, az amúgy sem a kultúráról szólt soha, viszont mindez a közéleti nívó alacsonyra zuhanásához vezet. Amihez ennek köze van, az az agitáció. Propaganda. S ez a rivalizálás aztán (ahogyan ma már tapinthatóan létezik is) vak gyűlöletté változik. S az ember áll, s úgy érzi, magára marad. Rosszabb esetben: statisztál. Pedig tudja jól, egyedül nem megy, s elképzeli, milyen jó is lenne rajban fölrepülni! Rosszabb, ha fel sem ismeri a helyzetét, s ha még egyáltalán van valami igénye a kultúrárára, feloldódik az újsznobizmusban, s észre sem veszi, hogy elvesztette a szabadságát, mert elvesztette az ízlés, a gondolat, az ítéletalkotás szabadságát, vagyis önmagát.

Mindez arról jutott eszembe, hogy 1947. szeptember 6-án negyedmillió statiszta állt a Budapest legnagyobb terén. Rákosi Mátyás volt a primadonna. A „kék cédulás hadművelet” után voltunk hat nappal. Rákosi elemében volt: fenyegetett. Nem akart ő már más világnézetűeket a parlamentben látni. Valójában parlamentet sem akart látni. Ilyeneket mondott: nincsen szükség azokra, akik meg akarják semmisíteni a földreformot, a szabadságjogokat, meg akarják akadályozni, hogy újjáépítsük az országot. A kommunisták 22 százalékot „szereztek” óriási csalással, amelyről mindenki tudott. Ez a 22 százalék jogosította fel Rákosit, hogy rövid idő alatt felszámolja a demokratikus parlamentarizmust. Új alkotmányt adjon a népnek. Persze ez csak külső segítséggel sikerült, de nagyon sokba került.

Vajon a statiszták között állt ott valaki a formálódó kulturális buborékból – mondjuk Déry Tibor, Gábor Miklós, Háy Gyula, Nagy Lajos, Major Tamás –, aki tudhatta, hogy Rákosiék nemsokára példátlan vérengzést fognak végrehajtani a magyar társdalom – és nem utolsósorban saját pártjuk – megfélemlítésére? Nem tudta, hogy hiába a hazafias szólamok, Rákosi fog hozzá a földreform felszámolásához a kollektivizálással, kuláklistával, beszolgáltatással? Nem tudta, hogy Rákosi számolja fel a még meglévő jogállami kereteket, a köztársaságot, rendőrállammá züllesztve az országot? Az összebéklyózott buborék tagjai most is ott állnak a tömegben. Csak statiszták. Majd széttárják a kezüket, ha eljön az idő, tenyerüket alázatosan felfelé fordítva.

Végül is, nem nehéz a dolgunk. Csak fel kell ismernünk az idő káprázatától megszabadított és csak örök mértékkel mérhető lényeget. Fel kell ismerni a bűnt és az erényt. S amiről napnál világosabban bizonyosodott be, hogy bűnben fogant, s mérhetetlenül sok szenvedést okozott, még egyszer nem szabad engedni érvényesülni. Épp elég nagy baj, hogy sajnos sokak ítélőképességét, azaz az ítéletalkotás képességét tönkretette a rákosista–sztálinista–marxista maszlag. Erre jött még Kádár János harminckét „pragmatikus” éve, s ez a mostani kor is a médiahódoltsággal. Már ez is éppen annyi ideje tart. Nemsokára ítéletet mondunk magunkról, kiderül, van-e még tartásunk, szép kultúránk, életrevalóságunk. Vigyázzunk, mert, ahogy Weöres Sándor írta, az ítélőképességében megfogyatkozott nép „elzüllik, és mennél vásáribb kalandor nyúl érte, annál könnyebben odadobja magát. Nincs az a kívülről jövő veszedelem, végigdúlás, évezredes elnyomás, amely ezzel felérne”. Vásári kalandorból pedig, mint látjuk, túlságosan sok is illegeti magát a porondon. 

(A szerző történész)