Vélemény és vita
Az ítélőképességről
Fel kell ismerni a bűnt és az erényt. S amiről napnál világosabban bizonyosodott be, hogy bűnben fogant, s mérhetetlenül sok szenvedést okozott, még egyszer nem szabad engedni érvényesülni
Egy nemzet annál érettebb és életrevalóbb, minél kevesebb az olyan tagja, akit statisztaszerepre lehet kárhoztatni, aki képtelen felismerni a valós politikai szándékot a propaganda mögött. Más szóval, aki képtelen felismerni saját érdekeit, mert tönkretették ítélőképességét. Könnyen meg lehet vezetni. Úgy is mondhatnánk, az a nemzet érett, amely olyan társadalmat alkot, amelynek van erős tartása, megalapozott, átfogó kultúrája, amely az államot nem szolgálja, hanem a szolgálatába állítja. Én úgy érzem, ennek a nemzetnek a Kárpát-medencébe érkezve már megvolt ez a képessége, hite küldetésében, a szabadságban, a függetlenségben, boldogulásában. Szilárd, a társadalom minden rétegét átjáró, magas nívójú kultúrája is volt. Félreértés ne essék, tudom, hogy Székesfehérvár, Buda vagy Visegrád az Árpád-korban, Zsigmond vagy Mátyás idejében nagyon messze volt az erdélyi, baranyai, csongrádi falvaktól, de egy írástudatlan ember is lehet kulturált a joggá nemesült szokással, táncaival, faragásaival, imáival, dalaival, viszonyával a természethez, a munkához, a legendáihoz, a gyermekeihez. A modern értelemben vett politikai nemzetté válás idejére a magyarság pedig már olyan „magas” kultúrát produkált, ami még a legsúlyosabb időkben is tartotta a lelket a nemzetben az ősi, ösztönös kultúrájával és a vérségi, nyelvi kötelékekkel egyetemben. Ezért nem roppant össze Világosnál, Trianonban, de még Budavár 1945-ös elestekor sem.
Ma minden más kérdésnél fontosabb: megvan-e még ez az érettség a nemzetünkben, ez az életrevalóság? Az ítélőképesség. Nem volt-e túl hosszú a szovjet hódoltság, nem volt-e megtévesztő ennek lezárulása, amit „rendszerváltoztatásnak” nevezünk. Nem a felszínről beszélek, a politikai, jogi intézményrendszer demokratizálásáról, a gazdaság gyökeres, piaci alapú és a magántulajdonra épülő átalakulásáról. Ez megtörtént. Alaptörvényünk, jogrendszerünk, önkormányzati rendszerünk, igazságügyünk és az ez alapján működő állam minden európai összehasonlítást és próbát kiáll. Nem hibátlan és nem tökéletes, vannak kilengések, éppen, mint minden más államban. Nem ez hát a lényeg, hanem az, hogy a szovjet hódoltság s a mai médiahódoltság – az egyoldalú irányítás – mennyire növelte meg azoknak a számát, akik képtelenek felismerni valós érdekeiket, akiket e propagandával könnyű félrevezetni. Akik csak szolgálni tudják az államot (várják is tőle, hogy szolgálhassák, jó pénzért), és nem képesek – mint közösség – az érdekeik szerint befolyásolni. Vagyis létezik-e még az a szuverén társadalom, amelyben a sokféle, de egyfelé mutató szilárd kulturális tartás a pillére az életnek, a boldogulásnak. Ezt újrateremteni, erősíteni, ez történik évtizede, s ez nem tetszik sokaknak.
A helyzet minden korábbinál nehezebb. Nyilvánvaló, hogy a politikai, gazdasági rendszer gyökeres változását nem követte a társadalmi változás. Pontosabban: ha megindult ilyen törekvés, azt gyorsan letörték, és letörnék ma is. A 19. század közepén volt egy szabadságharcunk – a török alóli felszabadulásban, de annak elsikkasztásában is kulcsszerepet játszó királyi ház trónfosztásával –, 1989 után azonban ilyesmire nem került sor. Ennek gazdasági mozgatórugóit értem, s nem akarok úgy tenni, mintha nem érteném, hogy a kultúra hangadóinak döntő többsége miért fordult szembe a gyökeres társadalmi megújulással is. Miért akar megint egyoldalú, sőt kizárólagos ízlésterrort. Ennek is alapvetően gazdasági alapjai vannak, de mégsem lehet mindent csak ezzel magyarázni. Óriási kárt okozott és okoz, hogy a világnézeti ízlés buborékjába összebéklyózódott emberek elképesztő, már-már imponáló szívóssággal fedezik fel egymást, lebilincselő következetességgel idézik egymást, dicsérik egymást, pénzelik egymást, ajánlják egymást – oh, a pályázatok! –, mulattatják egymást. Csakhogy ez a buborék a széles társadalomhoz nem jut el, legfeljebb a propagandaüzenete. Pedig nagy szüksége lenne a társadalomnak valós kultúrára (művészetre, tudományra) mert kiürülőben van a saját ősi magtára. Már nem tud táncolni, énekelni, faragni, a természetet televíziós madártávlatból ismeri, legendáit feledi. Tisztelet a kivételnek.
Az állam legfeljebb segíthet. Létrehozhat intézményeket. Tudom én, hogy demokraták nem nyúlhatnak bele abba a buborékba. Ez is tapasztalat. De a válasz nem az, hogy akkor létrehozok egy másik buborékot. Ahol szintén imponáló szívóssággal fedezik fel egymást a buborékba bekerültek, bekéredzkedettek, s ajnározzák, pénzelik, ajánlják: mulattatják egymást. Ebből lehet valamiféle rivalizálás, de társadalmi, azaz nemzeti megerősödés aligha. Kultúrharcnak sem mondanám ezt a kakasviadalt, az amúgy sem a kultúráról szólt soha, viszont mindez a közéleti nívó alacsonyra zuhanásához vezet. Amihez ennek köze van, az az agitáció. Propaganda. S ez a rivalizálás aztán (ahogyan ma már tapinthatóan létezik is) vak gyűlöletté változik. S az ember áll, s úgy érzi, magára marad. Rosszabb esetben: statisztál. Pedig tudja jól, egyedül nem megy, s elképzeli, milyen jó is lenne rajban fölrepülni! Rosszabb, ha fel sem ismeri a helyzetét, s ha még egyáltalán van valami igénye a kultúrárára, feloldódik az újsznobizmusban, s észre sem veszi, hogy elvesztette a szabadságát, mert elvesztette az ízlés, a gondolat, az ítéletalkotás szabadságát, vagyis önmagát.
Mindez arról jutott eszembe, hogy 1947. szeptember 6-án negyedmillió statiszta állt a Budapest legnagyobb terén. Rákosi Mátyás volt a primadonna. A „kék cédulás hadművelet” után voltunk hat nappal. Rákosi elemében volt: fenyegetett. Nem akart ő már más világnézetűeket a parlamentben látni. Valójában parlamentet sem akart látni. Ilyeneket mondott: nincsen szükség azokra, akik meg akarják semmisíteni a földreformot, a szabadságjogokat, meg akarják akadályozni, hogy újjáépítsük az országot. A kommunisták 22 százalékot „szereztek” óriási csalással, amelyről mindenki tudott. Ez a 22 százalék jogosította fel Rákosit, hogy rövid idő alatt felszámolja a demokratikus parlamentarizmust. Új alkotmányt adjon a népnek. Persze ez csak külső segítséggel sikerült, de nagyon sokba került.
Vajon a statiszták között állt ott valaki a formálódó kulturális buborékból – mondjuk Déry Tibor, Gábor Miklós, Háy Gyula, Nagy Lajos, Major Tamás –, aki tudhatta, hogy Rákosiék nemsokára példátlan vérengzést fognak végrehajtani a magyar társdalom – és nem utolsósorban saját pártjuk – megfélemlítésére? Nem tudta, hogy hiába a hazafias szólamok, Rákosi fog hozzá a földreform felszámolásához a kollektivizálással, kuláklistával, beszolgáltatással? Nem tudta, hogy Rákosi számolja fel a még meglévő jogállami kereteket, a köztársaságot, rendőrállammá züllesztve az országot? Az összebéklyózott buborék tagjai most is ott állnak a tömegben. Csak statiszták. Majd széttárják a kezüket, ha eljön az idő, tenyerüket alázatosan felfelé fordítva.
Végül is, nem nehéz a dolgunk. Csak fel kell ismernünk az idő káprázatától megszabadított és csak örök mértékkel mérhető lényeget. Fel kell ismerni a bűnt és az erényt. S amiről napnál világosabban bizonyosodott be, hogy bűnben fogant, s mérhetetlenül sok szenvedést okozott, még egyszer nem szabad engedni érvényesülni. Épp elég nagy baj, hogy sajnos sokak ítélőképességét, azaz az ítéletalkotás képességét tönkretette a rákosista–sztálinista–marxista maszlag. Erre jött még Kádár János harminckét „pragmatikus” éve, s ez a mostani kor is a médiahódoltsággal. Már ez is éppen annyi ideje tart. Nemsokára ítéletet mondunk magunkról, kiderül, van-e még tartásunk, szép kultúránk, életrevalóságunk. Vigyázzunk, mert, ahogy Weöres Sándor írta, az ítélőképességében megfogyatkozott nép „elzüllik, és mennél vásáribb kalandor nyúl érte, annál könnyebben odadobja magát. Nincs az a kívülről jövő veszedelem, végigdúlás, évezredes elnyomás, amely ezzel felérne”. Vásári kalandorból pedig, mint látjuk, túlságosan sok is illegeti magát a porondon.
(A szerző történész)