Domonkos László

Vélemény és vita

Egy vacsora emléke

A szegedi egyetem auditorium maximumában láttam először. Ott, ahol korábban öt éven át annyi előadást ültem-unatkoztam-figyeltem-leveleztem végig, ahol József Attila és Bálint Sándor, Radnóti Miklós és Sík Sándor szelleme kísértett – és ahol most százak tolongtak, kinn a folyosón is óriási, be nem fért tömeg. Olyan ováció tört ki, mikor a rektor kíséretében a terembe lépett, ami a júniusi EB-meccsen Fiola gólja után is megállta volna a helyét. Megtörölte a szemét, felnézett a magasba, és szokatlanul erős, fiatalos hangon – 88 éves volt ekkor – megszólalt: „Látom, a nemzet gerincét mégsem sikerült megtörni.”

Harminckét esztendő kényszerű távolléte után így hazatérni több mint diadalmenet, több mint dacos–nagyszerű győzelem az emberi gonoszság fölött. Ez az ember élete 96 éve alatt nagyjából mindent megért, amit ember ezen a földtekén megérhet, és midőn éppen most másfél évtizede megtért őseihez, alighanem nyugodtan jelenthette a Fennvalónak a Feladat elvégzését.

A vacsoránál csöndes volt, keveset beszélt, mint aki szóhoz sem nagyon tud jutni a csoda után: lám, van ország, ahol költőt ünnepelnek úgy, mint másutt egy mozi-sztárt vagy híres futballistát. Ráadásul olyan költőt, aki a személyesen is ismert egykori jó barát, a ferencvárosi proletárfiú után a huszadik század második felének legnagyobb magyar poétái közé tartozik. Mi meg szinte dermedten csak ültünk azon a kora őszi estén ott a közelében, mindannyian, akiknek a kivételes, életre szóló élmény – a vacsora Faludyval – megadatott. Néztük, egyre csak néztük ezt a törékeny kis öregembert, a humánumnak, a csupa nagybetűs KÖLTÉSZET-nek és az emberi tálentumnak ezt a gyönyörű szavú óriását, aki még majdnem húsz évet töltött azután itthon, a maga módján és helyzetében ő sem tudván elkerülni József Attila végzetét, akiről azt írhatta Féja Géza, hogy egy politikai dugárut csempészgető entellektüel csoport karmai közé került.

Ugyanez esett meg vele is, ám ez ugyanúgy semmit nem von le páratlan életművének hatalmas rangjából, mint óriás pályatársának esete. (Attila esetében ma már eszébe sem jutna senkinek emiatt kétségeket támasztani.) Hiszen Demszkyék gyámkodása és a rossz szájíz, ami a 15 évvel ezelőtti utolsó pillanatig kissé megkeserítette a róla szóló híreket, meg sem próbálhatta kitörölni a nagy versek, a fantasztikus íráskészség produktumainak emlékét és valóját az egész, imponáló gazdagságú életműből. Miként az igaztalan, hazatérése után a nemzeti oldalon fel-felröppentett vád sem, miszerint 1946-ban részt vett Prohászka Ottokár szobrának ledöntésében. Maga Faludy György – egyébként más források is – már tisztázta ezt a kérdést, kellőképpen a helyére téve a történteket.

De kérdem én: egyébként is, ugyan vajon hogyan aránylik mindez – vagy akár a Demszkyék által adományozott Szent István körúti lakás és egyéb hasonló egy és más – olyan csodákhoz, mint az Óda a magyar nyelvhez című költemény? („Jöhetsz reám méreggel, tőrrel, ékkel / de én itt állok az ikes igékkel. / Árkon-bokron kergethetsz hét világnak: / a hangutánzó szók utánam szállnak, / mint sustorgó füzesbe font utak / fölött krúgató ludak, / s minden szavadban százszor látom orcád, / bús Magyarország.” Vagy az 1956, te csillag („ezerkilencszázötvenhat, nem emlék, / nem múlt vagy nékem, s nem történelem, / de húsom-vérem, lényem egy darabja, / szívem, gerincem – kijöttél velem / az irgalmatlan mindenségbe (…) Nagyon soká sütöttél ősz hajamra, / ragyogj, ragyogj, ragyogj sírom felett.” Vagy a Kiskőrös, 1948. január 1. („Ami az új évben kezdődik, / nem új. Megvolt már a török / hódoltság. Az ország túléli / talán. Mi nem. Nekünk örök. / A szegény nép között az ember / nagyobb biztonságban mozog. / Elveszett minden. Mi maradt meg? / Pálinka, kolbász, asszonyok.”)

A Villon-átköltések („Mindent, amit magamról s a világról / tudtam, néki, csak néki mondtam el, / felszedtem volna lábnyomát a sárból / s a holdat néki loptam volna el: – / s egy éjjel eszembe jutott: megkérdem, / mért nem szeret s mért nem szeretett? / S akkor felült a pamlagon fehéren / s így szólt: Unom, Villon, az eszedet.” És a magyar memoárirodalom legnagyobb alkotásai közé tartozó Pokolbeli víg napjaim. És a többi és a többi…

Az a vacsora, ma már tudom, több volt életre szóló élménynél, isteni adománynál, nagy sorsajándéknál. Figyelmeztetés volt: gyönyörű figyelmeztetés az elkövetkezendőkre, mint annyi más egyéb történés az ember életében: szeressük, becsüljük és „kezeljük”, tartsuk a helyén valóban nagy és valóban maradandó produktumokat létrehozó ember- és honfitársainkat. Azt a Faludy Györgyöt is, aki immáron másfél évtizede nincs közöttünk, és aki József Jolán és József Etus öccsével együtt a magyarság fénylő csillagai közé tartozik. ’56 csillaga meg ott ragyog a sírja felett. 

(A szerző író)

Kapcsolódó írásaink

Galsai Dániel

Galsai Dániel

Gyurcsányné megmondta

ĀFricska. Múlt heti „szűzbeszéde” után – amelynek jó részét amúgy a férj ura mondta el – Dobrev asszony is belecsapott a lecsóba

László Tamás

László Tamás

A szexuális nevelésről

ĀElodázhatatlan ilyen lelkületű tankönyvek készítése, ehhez nagy bátorság kell, hiszen rendkívüli támadások kereszttüzébe kerül már maga a szándék is