Kelemen András

Vélemény és vita

Otthon és társbérlet

Az idei augusztus 20-i nagy ünnepség sodró erejét csak fokozta, hogy tavaly mindez elmaradt a járvány tombolása miatt

Most megadatott nekünk, hogy mély levegőt vegyünk és összeszedjük magunkat visszalépve a virtuálisból a természetes közegbe, és együtt emeljük fel honfitársainkkal lelkünket, erőt gyűjteni az előttünk álló kihívásokhoz.

Az ezredforduló óta a Törvényhozás Házában található Szent Koronát is sokan meglátogatják ilyenkor. Az Országház kupolatermén átömlő lankadatlan látogatófolyam a legszebb bizonyíték arra, hogy koronánk nem puszta múzeumi tárgy, hanem megmozdít valamit szívünkben.

Sajnos, nem mindenkiében. Voltak és persze vannak is, akik máig sem érik fel ennek a jelentőségét, sőt a koronát akár egyszerűen a királyság fenyegető jelképének vélik. Jellemző az eset, hogy amikor Gyurcsány Ferenc, még miniszterelnökként, bemutatta vendégének, Merkel kancellárnak az Országházat, a Szent Koronánál úgy „mentegetőzött”, hogy szerinte helytelen a királyság emlékét az Országházban őriznünk.

A felháborító szövegeiről elhíresült figura ezt találta mondani: „Az az igazság, hogy én mélyen ellenzem, hogy itt van. Szerintem ez a parlament a köztársaság parlamentje, és nem jó a királyság jelképét ide hozni. A jobboldali konzervatív kormány döntött így, Orbán miniszterelnök úr.”

Nem kíván bővebb kifejtést, hogy ez a felfogás a magyar történelem mélységes félreértése és lebecsülése. Érzéseinkről az értelem szabatos nyelvén nehéz beszélni, de szinte mindenki átéli, hogy hozzánk tartozik, lelki pajzsunk ez a csodálatos ékszer. Annyira, hogy a magyar közjog nem is tárgyként, hanem személyként kezeli. Miért? Mert a mi gondolkodásunkban a teljes hatalom nem adható át esendőségekkel terhelt földi személynek.

Ennek jele volt, hogy Szent István, miután lehető vér szerinti utódát elvesztette, felajánlotta a királyságot az égi Boldogasszonynak. Az így Máriáé lett korona pedig az örökkévalósághoz köti az országot. Ezért van az, hogy a király nálunk nem lehet önmagában a hatalom forrása, a korona működteti azt – vagyis az országot – a vezető és a nemzet együttműködése révén.

Szemben azzal, ahogy a mai világban viszonylagossá válnak elvek és eszmék, a korona öröknek tartott értékrendet képvisel. Kifejezi a magyar történeti alkotmányt, és ezért lényege a folytonosság – és ezt a építkezést már a vérszerződéstől számíthatjuk. A változhatatlan értékek pedig szentek, erre utal a Hartvik-legendában megismételt isteni üzenet: Géza fejedelem látomása és a pápának megjelenő „Isten küldöttje” révén.

A szentség pedig olyan lényeg, ami a földet összeköti az éggel. Tartalmilag megfelel a magyarok természeté-ben meglévő szabadságvágynak is, mert földi hatalmat nem ismerhet el országa fölött. Ez a függetlenségi igény kezdettől megmutatkozik a magyar királyok főkegyúri jogában: döntéseik önálló voltában (akár még az egyház nyomásgyakorlásával szemben is). A szabadság és függetlenség gondolatához hozzátartozik a terület, ahol megvalósulhat. Történeti alkotmányunk szerint az állam vagyona a Szent Korona tulajdona.

Nem forgalomképes, nem adható el. Üzenetének jelentőségét csak akkor tudjuk igazán felfogni, ha azon az országkifosztáson túl, amit a szovjetfüggő gyarmati rendszer megvalósított (és amelyről az utóbbi időben olyan bőségesen tár fel adatokat Borvendég Zsuzsanna), számba próbáljuk venni a rendszerváltozással együtt járó magánosítás visszaéléseit. Az állami vagyon védelmével kapcsolatosan sokszor szándékosan elmulasztott intézkedéseket, joghézagokat.

Az 1988–1990 közötti spontán privatizáció felmérhetetlen kárait és az utána következő, immár intézményes folyamatot, amelyben – egy 2003-ban kiadott ÁSZ-jelentés alapján – akkori értéken 4000 milliárd forint tizenhárom év alatt úgy vált magánvagyonná, hogy szőrén-szálán „eltűnt”. 2007-ben a parlamentben az állami vagyonról szóló vita arról szólt, hogy a maradékot egy úgynevezett Nemzeti Vagyongazdálkodási Tanács tette volna a főtolvajok kezébe részvénytársaság formájában. (Jellemzően e törvény vitáját kétszer is az éjszaka közepére időzítették – egyszer hajnali fél 3-kor és egyszer fél négykor záródott –, nehogy valaki is felfigyeljen rá.)

Ezért mondtam ekkor az Országgyűlésben, hogy az új állami vagyontörvényt őszinte nyelven így kéne nevezni: „gyurcsányi pénzmosoda a közvagyon eltulajdonítására”. És emlékezhetünk a Gyurcsány-kormány idején a nemzeti vagyon kifosztásának kísérletére kirobbant tömeges utcai tiltakozásainkra!

Nos, ebből látható legjobban, hogy mi volt a jelentősége a Szent Koronához fűződő tulajdonjognak.

Mindenképpen elmondhatjuk, hogy a szívünkben működő Szent Korona átsegített történelmünk nehéz időszakain, és megakadályozta közösségünk széttöredezését, felbomlását az ország szétszakítottsága idején és az idegen uralom hosszú századaiban.

A szinte a tudatunk alá ivódott közös szemlélet irányított minket, ezért nem lehetett puszta erőszakkal összetörni a magyar nemzetet. Úgy van, ahogy ezt antikommunista emigráns költőnk, Kecskési Tollas Tibor megfogalmazta: „Még a vérségi kapcsolatnál is fontosabb, szentebb a szellemi összetartozás!”

A magyar gondolkodás különössége itt, Európában érezhetően elüt az általánostól. Ezzel más színt, más megközelítést visz be a fősodorba. Annyi évszázad után sem vesztettük el észjárásunk mellérendelő jellegét. Arany Jánost nem csupán gazdag szókincse miatt, hanem azért is érezzük annyira magyar költőnek, mert kiemelten kedveli a mellérendelt mondatszerkezeteket (miközben hétköznapi beszédünkben egyre inkább terjeszkedik az alárendelés).

Ezzel párhuzamosan társadalmi felfogásunkban is a hűbéri alávetettség szabályai mindig idegenek voltak. Nem a királynak volt koronája, hanem a koronának királya. A közjogi szereplők mellérendeltek voltak, és fogták az egyeduralkodó kezét. Ha kellett, erősítették, ha pedig úgy kellett, akkor fékezték (lásd Aranybulla, ellenállási záradék).

Ezzel lehet kapcsolatos az, hogy a magyar lélek mindig is idegenkedve tekintett a birodalmi álmokra. Tudta, hogy az ország: az otthon, a birodalom legjobb esetben is csak társbérlet. Sok történész szerint a birodalmi gondolkodás terméke az etnikai kizárólagosság ellentéteként az emberiség nagy családja eszméjének megszületése. Azonban Kürosz, Nagy Sándor, Róma birodalmai, akár a moszlim hódítás: elővetíti a korunkban terjeszkedő globalista világállam pályaívét is…

A birodalom mindig sokféle népet bekebelező, terjeszkedésre törekvő uralmi rend. Átgyúrni törekszik a társadalmakat, és új, közös csoportot igyekszik ezekből képezni. Ezért azután „jaj a legyőzöttnek”! S ha sikerül a leigázottak kultúráját eltörölni, akkor következik be az, amit az Egyesült Államokban éppen láthatunk: az alávetettek előbb egyenlő jogokat követelnek, majd a hatalom átvételét. Ezt az összefüggéseket kutató történész, Yuval Noah Harari így foglalja össze:

„Például amikor a Nyugat-római Birodalom Kr. u. 476-ban összeomlott a germán törzsek hódításának hatására, a numantiaiak, arvernusok, helvétek, szamniszok, luzitánok, umberek, etruszkok és a rómaiak által leigázott többi sok száz elfeledett nép nem emelkedett ki a birodalom elszenesedett romjai közül, mint Jónás a cethal gyomrából.

Egyikük sem maradt meg. Azoknak az embereknek, akik e nemzetek tagjaiként azonosították magukat, a saját nyelvüket beszélték, a saját isteneikhez imádkoztak és a saját mítoszaikat és legendáikat mesélték, a biológiai leszármazottai már rómaiként gondolkoztak, beszéltek és imádkoztak.”

Mint egy kisebb méretű emberi közösség – a magyar – tagja, tapasztalom és átélem, hogy ezek a szervesen alakult társadalmak értéket hordoznak. Az állatvilágban ma már tudjuk, hogy a fajok számának csökkenése nagy kárt okoz. Az emberi kultúra sokszínűségét is ostobaság lerombolni. Természetesen elfogadható, hogy vannak összemberi célok. Ilyen például az éghajlatváltozás vagy a népesedési ár-apály kezelése.

Ám azt, hogy egy távoli központ megfelelőbben nyúlna bajainkhoz, mindenki számára érezhetően, erősen cáfolja az EU zűrzavaros migrációs politikája és járványkezelési kísérlete. Az országok közötti együttműködés fontos lehet a vitákban a békés megoldások keresése végett és általában a politikai határokon átnyúló ügyek esetében, de a döntéshozatal messzire vitele rossz és lassú működést eredményez.

Csurka István már 1998-ban meglátta a népességátrendeződés veszélyét, és jelezte olyan pontosan, ahogy sok vezető nyugati politikus ma sem: „Ez a kor, amelyben élünk és különösen az, ami ránk következik a jövendő században, a népvándorlás kora. A színes bőrű, mérhetetlen szegénységben élő, de viharosan szaporodó népek keletről nyugatra, délről északra vándorolnak. A nemzetközi nagytőke és a bankok elősegítik ezt a népvándorlást, mert ez az érdekük.”

Az előttünk tornyosuló kihívást Koltai Gábor – az István, a király rockopera egyik megalkotója – egy Kossuth rádióbeli beszélgetésben így fogalmazta meg:

„Hatalmas nagy kérdés az, hogy – és ezt István és az Árpád-ház nagyszerűen megoldotta – belesimulunk egy világfolyamba hasztalanul és felolvadunk-e benne, vagy pedig sikerül erőteljes, világos, ránk jellemző, öntudatos magatartással megteremteni egy magyar világot és önálló, jeles tényezőként megjelenni. ” 

(A szerző volt külügyi államtitkár, a Nemzeti Fórum alelnöke)

Kapcsolódó írásaink

Őry Mariann

Őry Mariann

Csődtömeg

ĀEurópa és benne Magyarország forró őszre készülhet. Minden eddiginél durvább támadások és beavatkozási kísérletek várnak az országra, miközben Brüsszel egy újabb válságba botorkál

Lóránt Károly

Lóránt Károly

Az ostobaság birodalma

ĀAfganisztánnak változatos a története, több birodalom központja is volt az elmúlt kétezer évben