Templomtornyok

Mintha a települések templomtornyai biccentenének a fejükkel. Pilinszky János írja: „…a templomtornyokkal mintha egy sokkal ősibb kozmikus üzenet törne át, jutna el hozzánk. Szemünk úgy pihen meg rajtuk – egy gót katedrális vagy egy falusi templom sziluettjén –, mintha fák zöldjénél mélyebb zöldbe, folyókénál ősibb nyugalomra pillantana.”

A templomtornyok őrt állnak a tájban, a sugárutak, országutak, ösvények rejtelmes rendjében a célt szentesítik meg az ember számára. Akinek céljai vannak, annak értelmes az élete, és tart valamilyen irányba. A célok szabják meg a helyes irányt. A sebesség érdektelen, ha jó az irány. Szent Ágoston axiómája szerint jobb a helyes úton sántikálva haladni, mint szilárd léptekkel téves irányba tartani.

Az a legjobb a hajón, ha az ember úgy érzi, úton van, és a templomtornyokra hagyatkozik, hogy ne tévessze el az irányt. A templomtorony olyan, mint a Sarkcsillag. Ráállítjuk a tekintetünket, és amikor letérünk az útról, segít visszatalálni a helyes irányba. Megesik, hogy az irány némelykor fontosabb, mint maga az út. Egyszer-másszor bátornak kell lenni ahhoz, hogy új irányba fordítsuk az életünket.

Az igazi kérdés nem az, hogy hol állunk, hanem az, hogy merre tartunk. Van, amikor a széllel együtt haladunk, van, hogy vele szemben, de a lényeg, hogy haladnunk kell, nem pedig sodródnunk. Thor Heyerdahl norvég néprajztudós 1947-es Kon-Tiki-expedí­ciója során más célt tűzött ki maga elé.

Nyolcezer kilométert hagyott maga mögött a Csendes-óceánon a kézzel épített tutajával, Dél-Amerikából a Tuamotu-szigetekig, hogy bebizonyítsa: az ókori emberek hosszú tengeri utat tettek meg ily módon, más társadalmakkal kapcsolatot keresve. Mindenütt azt olvasom, hogy Heyerdahl vitorlázott, de a tudós Budapesten jártakor azt mondta nekem a vele készített interjúban: „Én nem vitorlázom, én sodródom!”

Visszafelé hajózunk az árral. Nem ér célhoz az, aki sohasem fordul vissza. Lesznek viszont olyan időszakok az életünkben, amikor néhány lépést hátra kell megtennünk, hogy többet léphessünk előre. Kafka azonban állítja, hogy egy bizonyos ponttól fogva nincs többé visszaút. Ez az a pont, amelyet meg kell próbálni elérni. De ha nem tudjuk, hogy milyen cél felé igyekszünk, nem úton vagyunk, csak kóválygunk. Ha nem tudjuk, hová tartunk, bármilyen úton eljuthatunk – oda.

Egymás után hagyjuk el a templomtornyokat, s a kikötő felé igyekszünk. A „kozmikus üzenetet” viszem magammal: ha céljaim vannak, sose felejtsem el levenni a szememet ezekről az építményekről, az univerzum csodáiról. S ha az egyik szemem már látja a célt, a másik szememmel keressem az utat.

Határ Győzőt egyszer arról kérdeztem, mi a véleménye az írótársról, Márai Sándorról. „Márai? – tette fel a kérdést magának az író. – Akadt több gyenge írása, de kiénekelte a magas c-t!” – kaptam a feleletet. Erről Reményik Sándor verse jut az eszembe: „Az életednek van egy titkos csúcsa, / Vezetnek hozzá szent véletlenek, / Jaj, hogy leszállni kell, jaj, hogy nem adhatsz / A pillanatnak örökéletet! / S botlasz újra sok rögös, buta úton. – // De mindegy. Egyszer fenn voltál a csúcson.”

(A szerző újságíró)