Szerencsés Károly

Vélemény és vita

Delete

Nemzeti ünnep? „Lehet, de inkább bizonyos, hogy magyar nemzet nincs is!” – kiáltott fel Hemzseg Iván, az internetes lap szerkesztője, s rögtön hozzá is fogott a szenzá­ciós felismerés betűs formába öntéséhez

Mielőtt még elüti a villamos. Tudta, hogy veszélyes terepre lép, s arra gondolt, hogy magyar „származását” előtte igazolnia kellene. Erről aztán letett, hiszen éppen az foglalkoztatta, hogy a magyar nemzet csak valami mesterséges tákolmány lehet, néhány lázas elme szüleménye.

Magyar nyelv sincs, szavaink mind kivétel nélkül jövevényszavak, finnek, szlávok, törökök, latinok, németek s mostanában már angolok is. S ezt rakták össze mesterséges nyelvtani szerkezetbe a nacionalisták valamikor a tizenkilencedik században. A felfedezésben Hemzseg nagy sikert szimatolt, nemzetközi elismerést, a magyarországi értelmiség elismerő bólintását, de mindenképpen sok pénzt, innen is, onnan is. A pitagoraszi alaptételnél szilárdabb állítás tehát már megvolt, a kérdés is adott: merre tovább.

Egy pillanatra átlibbent az elméjén, hogy nyelvészeti irányba kellene elindulnia – úgyis annyit hallja mostanában, hogy „ez csak szemantikai kérdés” –, de ezt elvetette, mert homályosan emlékezett, hogy Sztálin is nyelvészeti munkájáért lett a Szovjet Tudományos Akadémia tagja. Hemzseg Iván viszont szociológusnak vallotta magát. Szociológia–népművelés szakon végzett, miután a történelmet leadhatta egy külvárosi főiskolán.

Szociológusként kívánt a Magyar Tudományos Akadémia tagja lenni, s az iménti felismerése révén úgy érezte, közel is jár a célhoz. Sztálin neve viszont riasztotta. Néha ugyan kocsmás magányában bevallotta, hogy szimpatizál az egykori diktátorral, de csalhatatlan közéleti iránytűje azt súgta, hogy Sztálin még nem aktuális, legfeljebb akkor lesz, ha a hatalmat a barátai valahogyan megszerzik.

Választással vagy erőszakkal, végül is mindegy. A lényeg, hogy akkor neki is nagyobb szava lesz. Főleg e frenetikus tudományos felismerés publikálása után. Mellén érezni vélte a francia Becsületrend medálját, arcán Macron csókját.

Nem a nyelv irányába kell menni – gondolta jó érzékkel, s főleg nem a nép felé, amelynek olyan ősi és egyedi írása, művészete – tánca, éneke, meséje, faragása, zenéje, szőttese, beszéde – sőt gondolkodása van, ami nemigen támasztja alá majd ezt a korszakalkotó alaptételt. Legyen hát a történelem! Igen, az olyas valami, ami vagy úgy volt, vagy nem úgy volt.

Sőt, ha úgy is volt, lehet róla elmélkedni, hogy ezért volt vagy azért volt úgy; meg hogy ez helyes volt, vagy helytelen volt. Ennek így kellett lennie, vagy lehetett volna másként? Ez gyilkos volt, ez meg hős. És meg is lehet fordítani. Ez felszabadult, azt meg megszállták. Sőt: ez győzött, holott vesztett, amaz meg vesztett, holott nyert. De szép játék ez! S még ott vannak az árulók is meg a hazafiak. Igen, merengett Hemzseg Iván – közben valami pír költözött az arcára –, igen, ez jó lesz. A történelemhez mindenki ért. Csak egy opáltükör kell, s máris minden relatív.

Már írta is, hogy magyar honfoglalás nem is volt, de ha mégis, nem akkor, s ha akkor is, nem Árpád vezetésével. Gyorsan továbblépett, ezt sikamlós területnek érezte, mert ha a honfoglalás nem akkor és nem úgy történt, akkor mégis, lehet, hogy Attila hunjainak utódai ezek? Vagy negyvenezer éve élnek itt a nem is létező magyarok? (Emberek.) Tovább! Az Árpádok nem Árpádok, mert hát közben többször kihaltak, meg a feleségeik mind külföldiek voltak, szóval ez már csak 50 százalék – már István ugye Gizellával –, s ez 300 éven át, hát mennyi? Hány százalék? Koppány hová lett, pedig milyen szimpatikus volt az „István a király”-ban, tulajdonképpen Koppány volt az Imre bácsi.

Itt megpihent egy kicsit – whiskyt töltött –, talán túllőtt a célon, gondolta, de nem húzta ki a nyomorult sorokat. Tovább! Szent Korona nincs is, egy később összetákolt korona, a Szent Jobb egy egyiptomi múmia maradványa, azt sózták Mária Teréziára. Igen, ez jó – nyúlt az üvegért újra.

Tovább! Ha voltak is magyarok, a tatárjárás után alig maradtak, s a török után pedig már mutatóba sem! A betelepítés. Ez lényegében az akkori migráció! Igen, ez nyilvánvaló! Elfogyott a népesség, helyükbe be kell telepíteni embereket. Ez a történelmi tapasztalat. Ezt csinálta Lipót, Mária Terézia is. S aztán jöttek spontán módon. De sokan jöttek Ferenc Jóska alatt is! Hát hol van itt a „magyar”? Hemzseg Iván itt gömbölyded homloka mögött elégedettséget érzett.

Olyan igazság ez, mint az egyszeregy. Ezerszer elhangzik naponta: minden magyarban van valami idegen vér. S ha nem is mindben, legalábbis a többségben. De vegyük akkor a nagy „magyarokat”. Nem is éltek, nem is voltak. Báthoriak, Bethlenek, Bocskai, Nádasdyak, a Rákócziak. Széchenyiek, Batthyányiak, Károlyiak, Esterházyak nem is éltek. Talán Károlyi Mihály azért élt, és az Esterházy Péter… – bizonytalanodott el egy pillanatra, de aztán könnyen feláldozta a renegát grófokat: valamit valamiért.

Tovább! Szinte eksztázisban repültek szét a gondolatok. Jó, lehetett néhány szép pillanat, de aztán jött a 20. század, a megérdemelt Trianon. Sőt még jól is jártak a „magyarok”. Ezt is hallotta valahol. E század nagy tanulsága – itt összeszedte minden tudását – hogy felesleges és idegen Európában ez a magát „magyarnak” mondó banda. (A „banda” kifejezést egy kulturált, humanista és toleráns óriás­plakáton látta Budapesten.)

Az volt mindig is, mert virágzó cseh-morva-szlovák és román kultúrát, államokat zúzott szét, az volt a Habsburg-monarchiában is – izgága bolond –, az volt Horthy alatt is. Később beszúrta, hogy Kádár alatt is: kell az egyensúly, az objektivitás. S az ma is, mert makacsul ellenáll minden szép, toleráns gondolatnak, az államilag, népileg egységes szín-Európának. Milyen szép lenne színeurópainak lenni, oh! Ekkor a kristálypoharát – benne a nemes fényű whiskyvel –, a Nap felé fordította, s halovány szi-várvány jelent meg a szemei előtt.

Tovább! Bizonyos, hogy magyar nemzet nem létezik! Nincs. Legfeljebb viszonylagos. De mindenképpen elviselhetetlen. Hemzseg Iván ekkor váratlanul elsírta magát. Zokogott, rázkódott a teste. Az ital kilöttyent a padlóra. Bedühödött. Teljes erejével a földhöz vágta a poharat. Idegesen keresgélt egy billentyűt. „Delete.” Megnyomta.

Aztán egy vers néhány sora jutott eszébe: „Bankoknak, nőknek úgyse fontos, / Hogy én a világon vagyok, / Magukhoz kacsintják lelkemet / Új csillagnak a csillagok…” (Sértő Kálmán). Még sokáig sírt, könnyezett, s egy idő után már nem tudta, a bankok vagy a nők törődése hiányzik-e jobban. Másnap informatikus kollégáit az őrületbe kergette, hogy találják meg valahogy a számítógépén a törölt remekművét.

Kiszolgáltatott a múlt. S a magyar múlt kiváltképpen az. Nem azt mondom, hogy máshol könnyebb lett volna, hogy valami átok ülne rajtunk, pedig néha érzek valami ilyen hideg csöndet. A nyomás – a kül-erőszak – amióta itt vagyunk, szinte elviselhetetlen.

Mégis elviseljük. De ezek a Hemzseg Ivánok, akik úgy tesznek, mintha semmit nem értenének – átkozódnak, hazudnak, pénzért nyúlnak –, több bajt okoznak itt bent. Rossz fényt vetnek ránk. Rossz szagúak. Nem tudom, hogy tudnak-e imádkozni. Ők az „itt-benn rohasztók”. Vagy minden, minden csak játék, csak pénz, csak valami kegyhajszolás. S egyáltalán, megérthetik-e a szót: honszerelem?

Sűrű, esős éjszakán, ünnep után, most Szent István szelleme suhan át a Duna táján, fenn kárpáti hegyeinkben, a Drávánál, székelyek álmánál, az Adrián. Bizony, hogy vagyunk, bizony, hogy leszünk, őseinkhez hűen megtartjuk azt az igét, amelyet e népnek szívébe táltosok és püspökök vetettek el. Színeurópai nép soha nem lesz, de nemzetektől sokszínű Európa már most is létezik.

Óvni kellene, mint az emberiség legnagyobb értékét. Mint a gyermekeket. Nem tudom, Hemzseg Iván útja merre vezet, de hátha megérti, hogy a legtöbb, amit tehet, hogy visszatalál a nemzethez és a gyermekhez. Hozzánk, akik Mária gyermekei és népe is vagyunk egyszerre, mindig kegyvesztettek, de született kegyosztók! 

(A szerző történész)

Kapcsolódó írásaink

Kő András

Kő András

Templomtornyok

ĀAz árral szemben, a Duna-kanyarban hajózom. A szél csökkenti a forróságot a hajó tetején, mélyeket lélegzem, és átadom magamat a természetnek

Őry Mariann

Őry Mariann

Washingtoni bohócok

ĀTeljes katasztrófa – így jellemezte Nikki Haley, Donald Trump egykori ENSZ-nagykövete az Afganisztánban kialakult helyzetet