Domonkos László

Vélemény és vita

A dal mögött egy sziget

Paul McCartney-t 1972-ben nemcsak világhírességként és nagy zenészként, de ex-Beatle-ként is számon tartották

Mindez mintha semmit sem számított volna: amikor februárban elkészült és megjelent a Give Ireland Back to the Irish – Adjátok vissza Írországot az íreknek – című dala, azonnal kitört a vihar: a szerzeményt az ősdemokratikus, őstoleráns Britanniában azonnal betiltották, a BBC egyetlen csatornáján, egyetlen állami adón sem volt sugározható. És persze a sajtó is megindult…

„Give Ireland back to the Irish / Don’t make them have to take it away / Give Ireland back to the Irish / Make Ireland Irish today” – „Adjátok vissza Írországot az íreknek / Ne akarjátok, hogy ők vegyék vissza / Adjátok vissza Írországot az íreknek / Tegyétek Írországot írré.”

Álldogálok a dublini főposta hatalmas, klasszicista épülete előtt, és nézegetem a dór oszlopokon a 105 éves golyónyomokat. Van belőlük elég, akárcsak a józsefvárosi vagy ferencvárosi (maradék) régi házfalakon. Negyven és fél esztendővel a mi ’56-unk előtt, 1916. április 24-e után egy álló héten át ide vették be magukat a gyarmatosító angol hatalom ellen fegyvert fogott felkelők. A húsvéti felkelés során elesettek 54 százaléka fegyvertelen polgár, szintén több mint fele 12 és 29 év közötti fiatal volt.

Ennyi döbbenetes egyezés önmagában is elég volna, hogy az ember ne átlagos nyugat-európai közérzet, megszokások közepette múlassa az időt itt, Írországban, amelynek történelme, de népének karaktere is kísérteties hasonlatosságot mutat a magyarral, legnagyobb nemzeti költőjük, az 1916-ot is gyönyörűen megéneklő W. B. Yeats nem véletlenül nevezte magát Nyugat magyarjának.

Noha a körítés – az épületek, a külső, felszínes hangulatok, a dublini városkép, de gyakran még az illatok is – angol (azon belül is londoni) azonosságokat mutatnak, elég akár egy-két mélyebb bepillantás a történelembe, az építmények, a nevezetességek históriájába vagy éppen a kedves, mosolygós, sokban (temperamentum, viselkedés) a mediterrán, olasz vagy görög (bizony!) mentalitást mutató írek lelkivilágába, hogy kijelenthessük: a McCartney-dal mögött ma is meghúzódó, tőlünk vagy kétezer kilométerre található „zöld sziget”, a költészetet jelképező hárfa és a mély katolicizmusra (szentháromság) utaló háromlevelű lóhere világa megkülönböztetett érdeklődésünkre és rokonszenvünkre tarthat számot.

Az augusztusban egészen különleges, garázda módon szörnyűséges időjárást leszámítva, az ember itt azonnal otthon érezheti magát. Mert minden az eredetiségre törekvést, a sajátságosan nemzeti jelleg hangsúlyozásának szándékát, a nagy és dicső múlt megható tiszteletét és a makacs, nyakas önérzetességet, az igazi szabadságharcos lelkületet tükrözi: az emeletes buszok még véletlenül sem londoni módra pirosak, a hasonlóképpen jellegzetes postaládák meg pláne dacosan zöld színűek – a repülőtéren „üdvözöljük a bátrak hazájában” felirat fogad.

Nemcsak a vérbe fojtott húsvéti felkelésnek (egy kivételével mind a 16 vezetőt kivégezték), de a több mint 700 éves (!) angol uralom elleni, végtelen számú ír függetlenségi küzdelemnek és az ír kultúra, különösen az irodalom nagyjainak (Yeatstől Wilde-ig, Shaw-tól Joyce-ig és Beckettig) óriási kultusza van. Lépten-nyomon tapasztalni G. B. Shaw megállapításának igazát: „az írek szíve semmi egyéb, mint a képzeletük”.

A kelta mitológia originális gazdagsága legalább olyan varázslatos, mint az ezeréves romokkal teli, erdős, tavas táj Glendalough-ban vagy a rémesen süvöltő szélben, csapkodó esőben is megkapó ír tenger Sandyclove-nál: mintha mesebeli szigeten lennénk, ahol csikó nagyságú kacsák, részeges manók, átlátszó testű, emberfejű madarak lépnek egymás nyomába, a különleges, picinyke ír kobold-emberkék, a leprechaunok pedig, akiknek itt Dublinban külön (fantasztikus) múzeumuk van, rendre agyafúrt trükkökkel teszik próbára a velük találkozókat.

Ez az igéző fantázia persze, hogy nagy irodalmat – és nagy emberek sorát – hozza magával: J. F. Kennedy éppúgy ír volt, mint Ronald Reagan, vagy Arthur Guinness, a legjobb sör és John Jameson, a legjobb whisky atyja – a színészek közül meg Pierce Brosnan, Liam Neeson vagy Harrison Ford… És Faludy György aligha véletlenül választotta a már emlegetett Yeats 1916-ot méltató nagy versét az 1956, te csillag mottójának: „a terrible beauty is born”– szörnyű szépség született – „a szörnyű szépség, lám, most nálunk is megszületik”.

És a szörnyűség is tovább tart, szinte máig: a kézírásos „IRA Derry 2021” felirat az egyik óriásplakáton megidézi a közelmúlt sok-sok robbantásos merényletét –, de azt is, hogy napra pontosan a húsvéti felkelés ötvenedik évfordulóján, 1966 tavaszán az IRA felrobbantotta az ősi angol elnyomás szimbólumát, a Dublin kellős közepén, az O’Connel Streeten, a történelmi főposta előtt álló, a londoni Trafalgar téri Nelson-oszlopot és –szobrot lemásolt Nelson-emlékművet – helyére csak 2003-ban került a 120 méter magas csillogó acéltű, az ég felé, az égig magasodó, a szabadság és függetlenség utáni örök fényvágyat is jelképező, máris a város új jelképének is számító The Spire.

Igaz, Dublinban, a nagy nehezen megszerzett függetlenség és az északír probléma hasonlatossága ide vagy oda, nekünk kicsit sok a szivárványos zászló és a multikultis propaganda, de miként az egyik múzeumban a nem is valami idős hölgy higgadtan elmagyarázza: kormányuk mintha következetesen mindig a józan ész és a logika ellen cselekedne, mindenáron meg akarván felelni a szent és magasságos EU-nak. Az embernek kicsit lengyel barátaink már-már patológiás, bár több szempontból érthető oroszfóbiája juthat eszébe – csak éppen itt az oroszt az angollal kell behelyettesíteni…

Yeats még a huszadik század legelején egyfelvonásos drámában írta meg az ír hagyományokban gyökerező alak, Kathleen-ni-Houlihan történetét: a csúnya, töpörödött öregasszony időről időre gyönyörű, kívánatos fiatal lánnyá változik, akit hipnotizálva, tömegestül követnek fiatal fiúk és meglett férfiak egyaránt – ő jelképezi a kí-sértet járta Írországot. Ő a haza, amely szólít, akinek hívására menni kell.

Ennél megrendítőbbel valószínűleg nem lehet elbúcsúzni a szigettől, amelyről McCartney úgy énekelt, hogy ott, túl a tengeren, lám, egy ember, aki épp olyan, mint mi, és Istenről és hazáról álmodik, de korábban nyomor és éhezés, és még most is börtön és üldöztetés a sorsa, hát „adjátok vissza Írországot az íreknek”. És a dal mögött ott van minden, azt hiszem… 

(A szerző író)

Kapcsolódó írásaink

Deme Dániel

Deme Dániel

Összeomlás

ĀBiden elnökről nem hallani, szabin van, de hát úgysem történik most semmi fontos. Amúgy is már öt héttel ezelőtt megmondta, rendkívül valószínűtlen lenne, hogy a tálibok lerohanják egész Afganisztánt

Bogár László

Bogár László

A valóság visszavág

ĀAz elmúlt fél évszázad tehát a valóság leváltására törekvő globális hatalmi akarat egyre gátlástalanabb megnyilvánulásának időszaka