Szerencsés Károly

Vélemény és vita

Hiányzó szeretet

Mennyi gyötrelmes kérdés kínozza hiába az embert. De mégis fel kell tennünk ezeket a kérdéseket, s jó, ha a választ is megtaláljuk, mert senkit nem szerethet igazán, ki magát sem tudja szeretni

Keserű érzés lepett meg csütörtök kora délután: hogy nem kedvelem magam. Nem úgy, ahogy Ady írta, hogy „nem tudom már magamat szeretni”, mert nem is nagyon szerettem magamat soha. Nemcsak arról van szó, hogy önmagammal nem vagyok kibékülve – megelégedve aztán pláne nem –, de a világgal sem békülök meg egykönnyen. Pedig itt lenne már az ideje, s tudva tudom – vagyis az agyammal tudom, de nem a lelkemmel –, hogy erre égető szükségem is lesz. Szükségem van.

Ellenkező esetben oda lesz a méltóság, marad nekem is a nyomorúságos – s ha zengő is – nyüszítés. Mi okozhatta ezt a váratlan felismerést, mi válthatta ki, nem tudom. Talán a szék nyikorgása, amin ülök, talán a gondolat kínos távolmaradása, egy rosszul csengő hír a rádióban, a rossz hírek a klinikáról, vagy egy beszélgetés, amely alatt én is, ő is olyan szánalmasan igyekeztünk tartani a távolságot – nehogy őszinték legyünk –, hogy az már bántó volt. Talán ez lehetett, ami előhozta ezt a lappangó, nyirkos érzést. Aztán elgondolkoztam, vajon tényleg igaz ez, nem csak olyan affektálás, okoskodás, tényleg így lehet?

Egy érzés nem a semmiből jön, annak előzményei vannak, érik, terebélyesedik, s rossz esetben elhatalmasodik. Keresni kezdtem hát a gyökereket, a forrásokat. Volt-e ilyen már – akár csak pillanatnyi benyomás – korábban is? Már nem is csak az elégedettségről van szó, vagy hogy egyszer egy feladatot így vagy úgy oldottam meg, hanem erről az ismeretlen – mintha álomból visszatérő – keserű sejtelemről. Idegesen járkáltam a kertben, ez segíteni szokott. Órákig tartott. Rá akartam gyújtani, pedig harmincöt éve nem dohányzom.

Eszembe jutottak az ereim és a műereim. Erről letettem. Próbáltam elhessegetni a hangulatot, mintha csak valami kísértet lengene körülöttem, de aztán arra gondoltam, hátha egy angyal. Hátha éppen most ez a jel. Hátha az Őrangyal figyelmeztet, segíteni akar. Lehet, hogy ezen mindannyian átesünk – gondoltam –, minden embernek szembe kell néznie magával egy olyan tükörben, amely nem a saját fátylán át mutatja vonásait, tulajdonságait, hanem az őrangyalának tekintetében. Gondoltak már erre?

Ideges fészkelődésemben – a szé-kem egyre jobban nyikorgott –, eszembe jutott, hogy volt egy rövid szakasz az életemben, amikor tényleg nem szerettem magam. Fiús fölénnyel tettettem magam, de fulladoztam. Ez akkor volt, amikor már nem voltam gyermek, de még nem voltam férfi sem. Túl hosszúra nyúlt az az idő, úgy éreztem, pedig szerettek néhányan. Lányok is, barátok is. S amikor már éppen belefértem volna a vérembe, jött a behívó.

A hadseregben töltött egy év sokat rontott a dolgokon. Bent is, utána is veszélyes árnyak közelébe kerültem. De aztán jött az a szerelem, ami átölelt, mint a Nap, s akkor lettem bajban, mikor sok sok év után kihunyt a fénye, melegét elnyelte az isteni mindenség lénye. Lehet, hogy azóta nem szeretem magam. Ez a titok pihen itt a lelkemben, csak kimondani nem mertem. Mennyi mindent hurcolunk egy életen át, amit nem merünk kimondani, rejtegetünk, látszatokkal álcázunk. Mert félünk. Hiába, nehéz megérteni, valójában fel sem lehet fogni, hogy aki ítél, nem mi magunk leszünk.

Ezért nem rémiszt nagyon ez az érzés. Az még kevésbé, hogy néhányan, mások sem szeretnek. Nem örülök neki, talán még mindig van bennem szándék, hogy meg­győzzem a magam igazáról őket, de az, hogy meg is szerettessem magam, már régen nem foglalkoztat. Viszont a válasz még mindig nincs meg. A kamaszkor nehézségein mind átestünk, aztán volt egy életünk.

Az enyém szép volt és nehéz. Azzal nem lehet baj. Az lehet a gond, hogy még mindig élek. A lét rangját az áhított távozással megadni: micsoda kegy! Feleségemet, amióta megláttam, 1980 augusztusában, szerelemmel, szeretettel csodáltam. Megint ide jutottam, a félig nyitott koporsóig, pedig már alkonyodik. Sokan lehetünk így, s a legszívesebben azt üzenném: remélj, de semmiképpen se utáld magad. Ha szeretni már nem is tudod, mert az a bizonyos jobbik részed elhagyott, ne hessegesd el az őrangyalod.

Megkönnyebbült e kis porszem itt a „római gyarmaton”, közigazgatás szerint Csillaghegyen, Pannóniában, Magyarhonban, Európában, a Föld bolygón, a Kozmoszban. Nem árt, ha sűrű panaszaink közepette beazonosítjuk magunkat ebben a mindenségben. Jó érzés is ez, megnyugtató, feloldja a sok feszültséget.

Mert ez a kis porszem surrant éjszaka szerelemért, ez száguldott repülőgépen élményért, ez merült tengerbe a mélységért, ez vitatkozott, s még verekedett is az igazáért; ez a kis porszem értette meg a verset, s ez karcolt toronyba maga is néhány bolondos szót, ez remélt termést a barackfától, és ez vágta ki a beteg törzset; ez a porszem akarta úgy megismerni az igazságot, hogy összegöngyölhessék a diákjai, és elvigyék haza, s ha majd idejük lesz rá, kiteregessék egy hajnalon. S lesz idejük, mert szemük kékjébe is került belőle, arcuk gödröcskéibe, hajuk fürtjeibe, s lesz az a zivatar, amikor kezükkel egy élet igaz­ságait simítják a világba.

Felbolydult a világ. Haragszik a Főbizottsági Főelnök. Meg a hollandus főminiszter. Haragszik itt mindenki, szigorúan szeretetből és az egyenlőség, tolerancia jegyé­ben. Minden főtitkár. Drónról indítható rakétával biztosítják a népszabadságot. Bakunyinról soha nem hallott anarchisták dühöngenek az európai utcákon. Fél­eszű őrültek megtépik ruhájukat, mert augusz­tusban „trópusi” meleg van, februárban pedig dideregni fogunk.

„Szeressük egymást gyerekek” – játssza egy valaha jobb napokat látott zongorán vitéz Kerekes Brúnó. „Szeretsz?” Magamat sem szeretem. Majd hívlak. El kell érnem Antoniót. Hidd el, ez az egész nem fontos. Gondolj az univerzumra. Bolygók, fekete lyukak. Hallottad: Einstein megsejtette. Ez itt semmi, én is semmi vagyok. „Senki vagy.” Azért ez túlzás. Ha nem érem el Antoniót, az katasztrófa. Igaz, hogy az univerzumban semmi jelentősége, de mégis fontos. Monte-Carlóban találkozunk. „Tényleg nem szereted magad?”

Tudom, ez így egy kicsit banális. Arról lehet szó, hogy aki nem szereti magát, azt senki nem is szereti. Úgy, ahogy csak egyféleképpen lehet. S hogy ez a hang elért hozzám ezen a lázas csütörtöki esten, csak annyit jelent, hogy örökre lemondtam erről az érzésről. Nem éppen most, csak éppen most karmolt belém a felismerés. Mintha lenyúztak volna rólam egy réteg bőrt.

„De van másik.” Dehogy van. Ezért viselem el a létezést olyan fájdalmasan. Minden rezdülést, minden szellősusogást, rózsasziromhullást. Minden hazudást. Minden meghunyászkodást. Fáj a tudás, fáj az ítélet. Mit is mondhatnék? Hiányzik nagyon a szeretet. Pedig van, aki szeret. Mint apát, nagyapát, barátot, talán vannak, akik kedvelnek, mint író embert. Ez jó, de akkor miért ez a kiábrándult mosoly az arcomon? Miért nem érzem a dédelgető, simogató léleksugarat, mely átmelegíti a szívemet, és fényt csempész a szemembe? A válasz egyszerű: a hiányzó szeretet miatt.

Bocsássa meg e nyafogós hangot az Olvasó, s ha átélt már maga is ilyen mélabús hangulatú délutánt, nyugtassa meg a tudat, hogy ezer augusztusi délutánon előttünk is s utánunk is még sok ezer nyáron át éreznek majd ilyesfélét az emberek. Szenvednek is ettől, menekülnének is, s jól teszi, ki itthagy csapot-papot, a ricsajból a csönd ködeibe lép át, sokkal jobban, mintha fordítva tenné.

Mehet forrásba lábat lógatni, nagy folyón a csónakokat követni, míg el nem tűnnek a sziget mellett. Bámulhat felhőket, mélabúba költözhet, de legjobb, ha még kutat: a száraz leveleket lesöpri két kezével a titkok könyvéről, s a még zizegő levélhalom felett nyomban olvasni kezd: „Ott égi s földi pára egyesül, / a felhő már alig villant ki fényt. / Egyet morajlik még s elcsendesül /egy múló élet vég-akkordjaként.” (Áprily Lajos)

Vihar volt? Elcsendesült? Észre se vettem. Merengtem itt, hogy magamat miért nem szerettem. Mennyi gyötrelmes kérdés kínozza hiába az embert. De mégis fel kell tennünk ezeket a kérdéseket, s jó, ha a választ is megtaláljuk, mert senkit nem szerethet igazán, ki magát sem tudja szeretni. 

(A szerző történész)

Kapcsolódó írásaink

Kő András

Kő András

Düh

ĀMég egyszer, kódaként egy szóról, amely egy interjúban hangzott el a tokiói olimpia idején, és életünk állandó kísérője

Brém-Nagy Ferenc

Brém-Nagy Ferenc

Nagyboldogasszony

ĀHolnap lesz Nagyboldogasszony, Mária menybevételének ünnepe