Mikor átment a biztonsági ajtón, megszólalt a jelzőberendezés. Éles hangjától Joó K. önkéntelenül is a füléhez kapta a kezét.
Levette az óráját, kipakolt mindent a zsebéből. Volt benne olyan aprópénz is, amit már rég kivontak a forgalomból, de a férfi mindig tartott magánál ilyen érmét. Azt hitte, szerencsét hoz neki. Ismét megszólalt a jelző.
A biztonsági őr mondta, hogy vegye le a derékszíját is, amit Joó K. nem nagyon akart, mert félt, hogy lecsúszik a pocakja alól a nadrágja, de az ujjával a bújtatónál fogva megtartotta. A jelző megint sípolt.
Joó K. még inkább kényelmetlenül érezte magát, mikor az őr megkérdezte, hogy van-e valahol testékszere. Szinte belepirult, hogy nincs. Nem követi a divatot. Azt viszont látta, hogy valakinek a nyelvében van ilyen. Sőt, egészen intim helyen is. Bár az utóbbit nem látta. Újra jelzett a kapu. Joó K. már zokniban, szerencsére nem lyukas, kopott atlétatrikóban és lecsúszó nadrágban állt az őrrel szemben. Nem tudta mire vélni a dolgot. A jelzőberendezés nem romlott el, másoknál nem sípolt.
Joó K. nagyon elszomorodott. Arra gondolt, hogy a magánytól a szíve mostanra biztosan kővé vált, és valami ismeretlen érc kezdett el növekedni benne.
(A szerző irodalomtörténész)
