Domonkos László

Vélemény és vita

Egy (nem is olyan) régi nyár

Nem is tudom, mikor kezdődött. Talán már tavasszal, amikor mind sűrűbben jöttek hírek „atrocitásokról” (magyarán: összetűzésekről, összecsapásokról) a krajinákban, vagyis a szerb–horvát végvidékeken – Kninből, Borovóból, Pakracból

Vagy talán inkább és igazából a névnapomon, június 27-én, Szent László napján, midőn hazafelé jövet Horvátországból életünkben először szemtől szemben találkozhattunk Mars istennel, a maga teljes, rémisztő – inkább dermesztő, bénító – fenségében.

(Előzőleg napokig álomnak, lidércnyomásnak tű­nően kongón üres tengerpart Selcén és Novigradnál, szokatlan, rémült, barátságos, pazar vendéglátás és folyamatos, grandiózus nagy horvát–magyar összeborulási próbálkozás – csoda? – arról az oldalról, vibráló feszültség a levegőben, minden autón hivalkodón CRO államjelzés, többórás kerülő Károlyváros körül – amerre a szem ellát, katonai menetoszlopok.) Letenyénél, a határon teljes felfordulás, elképesztő idegesség, ingerültség, a magyar határőrök – sohasem láttunk még ilyet – nyakukban himbálózó, betárazott géppisztollyal rohangálnak, kiabálnak, hadonásznak.

Összetorlódott, mindenféle nemzetiségű autók és autóbuszok, kusza összevisszaságban, pár kilométerrel odébb még szlalomozó országúti versenyben csörtettek eszelősen a kiút, oltalom – a magyar határ – felé. „Maguk onnan jönnek, mégsem tudják, mi van?”, förmed rám egy határőr, azután sóhajtva közli: a jugoszláv hadsereg néhány órája megtámadta Szlovéniát, áll a harc. Hivatalosan, ha úgy tetszik, pro forma ekkor tör ki a háború. A második világháború befejeződése után a legelső európai háború. Az első háború Európában 1945. május 8-a óta.

Azután, már így júliusban: tíz nap után a szerb–szlovén háborút fölváltja a százszorosan hosszabb, pokolibb, valójában már, ki tudja, mióta tartó szerb–horvát. Augusztusban pedig minden kiteljesedik, totálissá válik, életünk hétköznapi részévé lesz. Apai őseim földjén, a Délvidéken a bácskai falvak forró nyara a poklok poklát hozza el: a rájuk szakadt nyomorban szabályos embervadászat folyik, betörnek lakásokba, lakodalmakba, mulatságokba, szórakozóhelyekre – így viszik a magyar fiatalokat… (Mint a török időkben, mondta a magyar szervezet egyik vezetője.

Az óbecsei népzenészek remegő szájjal húzzák a dalt: „Seprik az erdei utat, viszik a magyar fiúkat, viszik, viszik szegényeket, szegény magyar legényeket…” Az egykori Valkóváron (ma: Vukovár) augusztus végén záródik be a szerb ostromgyűrű – november 18-ig tart az ostrom. Ami csak egy a horrorfejezetek közül. (Mellékesen: október 27-én este Barcsot is bombázzák.)

Lövik Raguza–Dubrovnik csodavárosát, levegőbe repül a világhírű mosztári híd, a magyar fiúkat lezárt ólomkoporsókban hozzák haza, Hornyik Miklós és barátai információkat kapnak arról, hogy közülük többeknek hátul, a tarkójukon van golyó ütötte lyuk. Chrudinák Alajos jóvoltából e sorok írója ott lehet Szabadka külvárosában, amikor hazahozzák családjához a legelső meghalt „jugómagyar” katona, Baráth Róbert holttestét. Azt az élményt nem kívánom senkinek. (Minden ötödik katonahalott: magyar…)

Harminc éve ennek.

„Egy régi nyár”?

Nem is olyan régi. Sőt. Tényleg, „mintha tegnap lett volna”.

Olvasom az egyik hetilapban a több mint illedelmes, ijesztően tájékozatlan, ilyeténképpen tökéletesen hatástalan, színtelen, ijesztően felszínes elemzést, amely körülbelül annyit mutat meg ama három évtizeddel ezelőtti nyár meg az azt követő esztendők magyar és Kárpát-medencei valóságából, mint egy 19. századi leányregény a szexualitás hús- és vérízű reáliáiból: „Jött a magyarellenesség, amely azután csúcsosodott ki, hogy kiderült, hazánk a fegyverembargótól szenvedő Horvátországnak szállított Kalasnyikovokat.

Betiltották a települések magyar nevének használatát, a magyarok rendőri önkényt voltak kénytelenek elszenvedni, és a katonai behívókat is nagyobb arányban kapták, mint a szerbek.” Olyasmi is akad, ami egyszerűen nem igaz vagy éppen enyhén szólva nem túl rokonszenves beállítás: „Bár a vajdasági magyar fősodor a délszláv testvérharcból való kimaradást szorgalmazta, és elsősorban a békemozgalmakban jeleskedett felemelő módon, megdöbbentően sokan önkéntesen csatlakoztak a szerbekhez a Jugoszláviához kötődés miatt. (…) Bár a szerbek folyamatosan a magyar szeparatizmustól rettegtek (…) a határrevízió csak az anyaország egyes politikusaiban, például Raffay Ernőben és Csurka Istvánban merült fel.”

A történelmet nem így kell megmutatni, emlékezni nem így kell.

Az a régi, az a három évtizeddel ezelőtti nyár mást érdemel. És az is, ami utána következett. Hátha megtanuljuk ezt is.

(A szerző író)

Kapcsolódó írásaink

Bán Károly

Bán Károly

Kamu Karácsony

ĀKamuGeri belesétált Fletó csapdájába. Gyurcsány Ferenc az évek során a szisztematikusan összetákolt teljes összefogással feltétel nélküli kapituláció­ra kényszerítette az ellenzéki pártokat

Őry Mariann

Őry Mariann

Az égbe törünk

ĀEz megijeszti a nyugati liberálisokat, hiszen ők azt akarják, hogy „tudjuk, hol a helyünk”. Ahhoz szoktak a nyugati liberális elitek, hogy ők diktálják az EU irányvonalát