Vélemény és vita
Egy (nem is olyan) régi nyár
Nem is tudom, mikor kezdődött. Talán már tavasszal, amikor mind sűrűbben jöttek hírek „atrocitásokról” (magyarán: összetűzésekről, összecsapásokról) a krajinákban, vagyis a szerb–horvát végvidékeken – Kninből, Borovóból, Pakracból
Vagy talán inkább és igazából a névnapomon, június 27-én, Szent László napján, midőn hazafelé jövet Horvátországból életünkben először szemtől szemben találkozhattunk Mars istennel, a maga teljes, rémisztő – inkább dermesztő, bénító – fenségében.
(Előzőleg napokig álomnak, lidércnyomásnak tűnően kongón üres tengerpart Selcén és Novigradnál, szokatlan, rémült, barátságos, pazar vendéglátás és folyamatos, grandiózus nagy horvát–magyar összeborulási próbálkozás – csoda? – arról az oldalról, vibráló feszültség a levegőben, minden autón hivalkodón CRO államjelzés, többórás kerülő Károlyváros körül – amerre a szem ellát, katonai menetoszlopok.) Letenyénél, a határon teljes felfordulás, elképesztő idegesség, ingerültség, a magyar határőrök – sohasem láttunk még ilyet – nyakukban himbálózó, betárazott géppisztollyal rohangálnak, kiabálnak, hadonásznak.
Összetorlódott, mindenféle nemzetiségű autók és autóbuszok, kusza összevisszaságban, pár kilométerrel odébb még szlalomozó országúti versenyben csörtettek eszelősen a kiút, oltalom – a magyar határ – felé. „Maguk onnan jönnek, mégsem tudják, mi van?”, förmed rám egy határőr, azután sóhajtva közli: a jugoszláv hadsereg néhány órája megtámadta Szlovéniát, áll a harc. Hivatalosan, ha úgy tetszik, pro forma ekkor tör ki a háború. A második világháború befejeződése után a legelső európai háború. Az első háború Európában 1945. május 8-a óta.
Azután, már így júliusban: tíz nap után a szerb–szlovén háborút fölváltja a százszorosan hosszabb, pokolibb, valójában már, ki tudja, mióta tartó szerb–horvát. Augusztusban pedig minden kiteljesedik, totálissá válik, életünk hétköznapi részévé lesz. Apai őseim földjén, a Délvidéken a bácskai falvak forró nyara a poklok poklát hozza el: a rájuk szakadt nyomorban szabályos embervadászat folyik, betörnek lakásokba, lakodalmakba, mulatságokba, szórakozóhelyekre – így viszik a magyar fiatalokat… (Mint a török időkben, mondta a magyar szervezet egyik vezetője.
Az óbecsei népzenészek remegő szájjal húzzák a dalt: „Seprik az erdei utat, viszik a magyar fiúkat, viszik, viszik szegényeket, szegény magyar legényeket…” Az egykori Valkóváron (ma: Vukovár) augusztus végén záródik be a szerb ostromgyűrű – november 18-ig tart az ostrom. Ami csak egy a horrorfejezetek közül. (Mellékesen: október 27-én este Barcsot is bombázzák.)
Lövik Raguza–Dubrovnik csodavárosát, levegőbe repül a világhírű mosztári híd, a magyar fiúkat lezárt ólomkoporsókban hozzák haza, Hornyik Miklós és barátai információkat kapnak arról, hogy közülük többeknek hátul, a tarkójukon van golyó ütötte lyuk. Chrudinák Alajos jóvoltából e sorok írója ott lehet Szabadka külvárosában, amikor hazahozzák családjához a legelső meghalt „jugómagyar” katona, Baráth Róbert holttestét. Azt az élményt nem kívánom senkinek. (Minden ötödik katonahalott: magyar…)
Harminc éve ennek.
„Egy régi nyár”?
Nem is olyan régi. Sőt. Tényleg, „mintha tegnap lett volna”.
Olvasom az egyik hetilapban a több mint illedelmes, ijesztően tájékozatlan, ilyeténképpen tökéletesen hatástalan, színtelen, ijesztően felszínes elemzést, amely körülbelül annyit mutat meg ama három évtizeddel ezelőtti nyár meg az azt követő esztendők magyar és Kárpát-medencei valóságából, mint egy 19. századi leányregény a szexualitás hús- és vérízű reáliáiból: „Jött a magyarellenesség, amely azután csúcsosodott ki, hogy kiderült, hazánk a fegyverembargótól szenvedő Horvátországnak szállított Kalasnyikovokat.
Betiltották a települések magyar nevének használatát, a magyarok rendőri önkényt voltak kénytelenek elszenvedni, és a katonai behívókat is nagyobb arányban kapták, mint a szerbek.” Olyasmi is akad, ami egyszerűen nem igaz vagy éppen enyhén szólva nem túl rokonszenves beállítás: „Bár a vajdasági magyar fősodor a délszláv testvérharcból való kimaradást szorgalmazta, és elsősorban a békemozgalmakban jeleskedett felemelő módon, megdöbbentően sokan önkéntesen csatlakoztak a szerbekhez a Jugoszláviához kötődés miatt. (…) Bár a szerbek folyamatosan a magyar szeparatizmustól rettegtek (…) a határrevízió csak az anyaország egyes politikusaiban, például Raffay Ernőben és Csurka Istvánban merült fel.”
A történelmet nem így kell megmutatni, emlékezni nem így kell.
Az a régi, az a három évtizeddel ezelőtti nyár mást érdemel. És az is, ami utána következett. Hátha megtanuljuk ezt is.
(A szerző író)
